Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

Z. KOVÁCS ZOLTÁN: Rom, romantika, romantikus irónia

ban; leginkább nyilvánvalóan Az irónia fogalmáról tartott előadása.

3 De Mannak ezek az értelmezései (valamint de Man olvasatainak értelmezései) pedig, úgy tűnik, egyre inkább a magyar romantikáról szóló irodalom egyik meghatározó hivatkozási alapjává és/vagy vitapartnerévé válnak. Ingrid Strohschneider-Kohrs, Ernst Behler vagy Helmut Prang monográfiái úgy tekintik a schlegeli iróniát, mint a „progresszív egyetemes poézis" eszközét. Arra azonban, hogy az irónia eszközként kezelése a fogalmat túlságosan is közel viszi a humorhoz, Behler és Prang is felhívják a figyelmet. A „Kunstmittelként" való megközelítés valójában Jean Paul humor-értelmezésére illene inkább, a humor romantikus fogalmára, amely oly nagy hatástörténettel rendelkezik a XIX. századi magyar irodalomban (elsősorban Kölcseynél és Aranynál, valamint az Arany-irodalomban), és sajátosan kapcsolódik össze - Kölcsey „karakteri szentimentalizmus"-elképzeléséből kiindulva - a magyar irodalom sajátos nemzeti jellegének meghatározásaival, ezen keresztül pedig a sajátosan magyar romantika lehetőségének kérdésével.

4 Maradva azonban a 116. Athenaeum-töredéknél, a „progressive Universalpoesie"-kér\tva\ó meghatározásra következő kijelentések már ezen a töredéken belül is jelzik, hogy az irónia mint „eszköz" nem hagyja érintetlenül az őt felhasználó eljárás eredményét, nem múlik el nyomtalanul: az ábrázolást is ábrázoló, a poézist a poézis poézisévé tévő romantikus költészet itt olyan törekvés, amelyet folyamatszerűsége, létrejövése (Werden), nem pedig eredménye (Sein) felől határozhatunk meg: „A romantikus költészet még levés közben, alakulófélben van; ez sajátos lényege éppen: hogy örökké csak alakulhat, kész és befejezett soha nem lehet".

5 Ez következik a romantika „transzcendentális költészetként" való meghatározásából

6 (a transzcendentális jelzőt a kanti ismeretkritika értelmében kell venni), s összefügg e meghatározások műfajával, a töredékkel is, amely a romantikus költészetet alkotás és befogadás egyenrangúsága felől engedi csak értelmezni

7 (ellentétben a klasszicista maximák zártságával).

8 3 Paul De Man: Az irónia fogalma. In: uő.: Esztétikai ideológia. Ford.: Katona Gábor. Budapest, Janus/Osiris, 2000. 4 Kölcsey és Arany, illetve a Kölcsey- és Arany-irodalom humorfogalmairól, valamint a romantika és az irónia fogalmainak kapcsolatáról bővebben lásd: Z. Kovács Zoltán: „Mit tanít"? A Vanitatum vanitas, a romantikus irónia és az irodalomtörténet „szomorásága"; valamint: A humor iróniája. Arany János és (a) Bolond Istók. In: Milbacher Róbert - Z. Kovács Zoltán: A maradék öröme. Budapest, Osiris-Pompeji, 2001. (sajtó alatt) 5 Athenaeum töredékek 116. In: August Wilhelm Schlegel - Friedrich Schlegel: Válogatott esztétikai írások. Ford.: Tandori Dezső. Budapest, Gondolat, 1980. 280-282. 6 Athenaeum töredékek 238. In: uo. 309. 7 A magyar szakirodalomban legutóbb Eisemann György vitatkozott Jauss azon tételének egyoldalúságával, amely szerint a romantikát az esztétikai hatásfunkciók egységének megbontó]aként mint egyfajta szubjektivista fordulatot kéne felfogni. Eisemann György: A romantikától a modernség felé. In: uő.: A folytatódó romantika. Budapest, Orpheusz, 1999. 95-106. 8 Vö.: Rodolphe Gasché: Foreword. Ideality in Fragmentation. In: Friedrich Schlegel: Philosophical fragments. Minneapolis, University of Minnesota, 1991. 66