Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

derül, hogy a kísértet álcájában a tündérlány rejtőzik. így Csák költői kérdése az olvasó illokutív aktusa is lehet: „Zolna, Csáki szűz szerelme, Zolna, / Hogy nyugodtál a sír éjjelében?" Ez a kérdés fordított sorrendben ismétli a kezdősorok szerkezetét. Ott, láttuk, a név berekesztette a halálmetaforikát, itt pedig a tropológia kiindulásává válik. S e fantáziáló kifordítás gesztusa ágyazza Zolna nevét és testét mint emléket a felejthetetlenség említett terébe, s indítja be annak imént mondott ironikus továbbmondhatóságát. így a felejthetetlenségen túllépő irónia a befogadó „szellemlátó" perspektíváját is illeti. A tündérlány, kilétét felfedve, harsány gúnnyal („gúnyajakkal") ismétli meg a kérdést: „Zolna, Csáki szűz szerelme Zolna, / Hogy nyugodtál a sír éjjelében?" A kísértet-imaginációban tehát úgy tűnik, mintha az individuum újraképződne, és vágya képes lenne elhagyni a kozmikus-szimbolikus nyelv fogságát, hogy beteljesüljön. Csák teljesen tisztában van azzal, hogy képzelődik, tudja: Zolnát ölelve is egyedül van, szerelmi gyönyöre magányos élmény. „És örült az éjnek és magánynak." E szituáltság a szerelmi halálban tetőződő személyközötti viszony ellentéte: a dialógusból kilépő individuum önélvezete. Láttuk, a Zolna álcáját levető tündérlány diadallal sajátítja ki a képzelőerőnek ezt az önkényes tételezését is, amikor ironikusan megismétli Csák szavait. De mivel a felejthetetlen szubjektum alakjának megképzése az olvasó illúziója is volt, ezúttal a befogadás műveletében keletkezik és lepleződik le az imént még Csák szólamában reflektált meghasadás, immár a romantikus fantázia költőiségét is illetvén. így a romantikus képzelet (fantázia) öszszekapcsoló, egységesítő, alakteremtő jellegéről kiderül, hogy egyúttal az állítás és a performancia viszonylagosításának, szétvonódásának a lehetőségét is megteremti. A tündérlány ironikusan ismételt kérdéséhez érkezve tudatosíthatja az olvasat saját képzeletének „ideologikus" zárványait és azok lerombolódását. E képzelőerővel, ezúttal a szereplői és a befogadói fantázia perspektivikus összeolvadásával hatol - téved - be tehát az olvasó a szubjektum felejthetetlenségének bűvöletébe. A varázs megtörése a romantikában ugyanakkor nemcsak ironikus, hanem tragikus következményekkel is járhat. (A romantikus tragikum és irónia nem ellenfogalmak, elég Kierkegaard filozófiájára gondolni.) Hiszen az antropomorf funkció megtörésében egyszerre tapasztalható egy alak tragikus veszteségként érthető kioltása és magukat a határolt létformákat semmiző irónia. Sőt, Csák éppen a tündér ironikus szavai nyomán oldódik a szerelmi halál interszubjektivitásába: énképző fantáziájának kudarcát lénye tragikusnak is felfogható pusztulása követi. Ugyanakkor a sírköltészet morbid iróniájaként olvasható, hogy holtteste Zolna holttestének komplementereként viselkedik: annak a helyére zuhan, s mindketten egy-egy sorral mélyebbre kerülnek. Csák azzal a térponttal azonosul, melynek korábbi elfoglalóját antropomorfizáló fantáziája kiemelte a sírból. „Halva dőlt el a hős, és alább szállt / A leányka szenvedő porában." E kifordítással mintha abban büntetné őt a nyelv, amit elkövetett. 62