Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

S. VARGA PÁL: „...a kozmopolitizmusnak szükségképpen patriotizmusnak kell lennie..."

Döntő különbség azonban, hogy az Éj, a Halál kívülről néz emberre, világra, s nagyjából azt látja, amit a Vanitatum vanitas beszélője. A Gondolatok a könyvtárban beszélője viszont belülről szemlél; ezért válhat képessé annak a következtetésnek a levonására, amelyet korlátolt embervoltunk áthágha­tatlanságának keserű tapasztalata kínál. Ez Kölcsey antropológiai fordulata: a visszatérés az ember saját, térben és időben határolt létével adekvát pers­pektívájához. A „mi dolgunk a világon?" először feltett kérdésére válaszolva a beszélő korrigálja a felfelé mozgás bábeli képét: törli az emelkedés embe­ri látókörön kívüli célképzetét („Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen") - ön­magában is tudatosítva, hogy „Ember vagyunk, a 1 föld 's az ég fia". Persze ha visszatért az embert földi kötöttségei fölé emelő perspektívából, az ellenke­ző irányú sarkítást, a „posvány iszapját szopva éldegélni" perspektíváját is elutasítja. Nem kvietisztikus egyensúly ez, nem „kábítószer"; a vers beszélője saját dualista antropológiájának konzekvenciáit vonja le. Amikor saját átléphetet­len horizontján szétnéz, azt tapasztalja, hogy ez a horizont egyben annak a közösségnek a horizontja, amelybe beleszületett, s arra a megállapításra jut, hogy az emberiséget a mély süllyedésből kivívni csak úgy lehet, ha min­den ember a maga határolt közösségének szolidaritási kötelékében törekszik erre: a legátfogóbb közösség, amely még ilyen keretet biztosítani képes, a nemzet közössége. Dolgunk a világon tehát: erőnk szerint küzdeni a leg­nemesbekért; ennek a „nemzet sorsa" felel meg. Akármilyen fájdalmas is az istenülni vágyó, a nagyságtól megbabonázott beszélő számára: minden, ami túl van ezen, nem „erőnk szerint" való. A zárlat azonban következetes az ant­ropológiai fordulathoz: a nemzet sorsának „kivívására" irányuló törekvés ér­telmének meghatározásakor is feltűnően kerül bármiféle - óhatatlanul embe­ri perspektíván túlkerülő - abszolút célképzetet („Olly magasra tettük, mint lehet"), s jutalmát is a saját történelem perspektívájában állapítja meg („térvén őseink porához"). S itt érkeztünk vissza Fichtéhez: ez a beszélő tudja, hogy amit erőnk szerint, az emberiség velünk szoros nexusban lévő részéért tet­tünk, az világpolgári tett. Abban is Fichtéhez áll persze közel, hogy nem dön­ti el, vajon az ember rendeltetése a nemzetek összemérhetetlen, csak rájuk kimért feladataiból tevődik össze, vagy végső soron ugyanannak a feladatnak saját keretek közti megvalósítása révén. Ám ez alighanem éppen azzal ma­gyarázható, hogy a véges ember perspektívája ilyen kérdések föltételét sem teszi lehetővé. A vers valójában különös módon hagyja megnyitva az embe­riség határolt látókörén túli teret: ha az ember végtelenbe törő vágya egyrész­ről csillapíthatatlan szenvedés forrása, egyúttal annak bizonysága is, hogy annak, ami bennünk magasba tör, az általunk belátható látókörön túl van vol­taképpeni célja és értelme. Ezt a belátást fogja majd bizalomnak nevezni a Vö­rösmarty-tanítvány Madách Imre művének utolsó sora. 170

Next

/
Oldalképek
Tartalom