Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

KAPPANYOS ANDRÁS: Az avantgárd Vörösmarty

ném". Érdekes, hogy ez az alku, amely Petőfinél egyértelműen, Vörösmartynál homályosabban a lelki javakról való lemondást jelenti a testi javakért cserébe, a kései Vörösmartynál visszájára fordul: „Koldulni járnék ily remény-hitért", mondja az 1849-es, Emléklapra címen ismert versben, felajánlva materiális javait a lélek vigaszáért. Az életmű kései szakaszának ismeretében különösen érdekes, ahogy Vörösmarty az Ábrándban, e tipikus romantikus zsáner-dalban összekapcsolja a téboly és a kárhozat fogalomköreit: a „Feldúlnám eszemet" és az „Eltépném lelkemet" úgyszólván azonosító szerkezetbe kerül. Ugyanez a párhuzam bukkan fel hat évvel később, imént említett, az utolsó korszakot megnyitó versében: „Setét eszmék borítják eszemet. / Szivemben istenkáromlás lakik." Az elme megbolydulása itt is megelőzi a lélekét, holott itt az elkárhozás már mintegy befejezett tény: „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelent". Mintha az elme, a ráció fékjeinek elvesztése eredményezné a lélek vak erőinek elszabadulását, s így az elkárhozást. Ebben a korszaknyitó versben Vörösmarty megpendíti az istenkáromlás tematikáját, s bár az expressis verbis istentagadásig nem jut el, e kései szövegekben számos helyen felbukkan az isten nélküli világ rettenete. A Görgeyt megátkozó vers már maga is tabusértés, hiszen a zsidó-keresztény kultúrkörben Isten nevének átokba foglalása tilalmas. Hasonlóképpen a blaszfémia határát súrolja A vén cigány híres sora: „Isten sírja reszket a szent honban." S nem csupán az állítmány miatt, amely a kereszténységen alapuló világrend megingásáról beszél, hanem az alanyi szintagma miatt is: „Isten sírja" sajátos oximoron, hiszen Jézust csak emberi mivoltában helyezték oda. Ez Jézus sírja, az Emberfia sírja, de Isten sírjának csak az mondhatja, aki nem hisz Jézus isteni mivoltában, vagy akinek a számára nitzschei értelemben Isten meghalt. Még egyértelműbb e tekintetben az eredeti sor, amelyet Tomori Anasztáz javaslatára írt át a jelenleg ismertre. Ez így szólt: „A megváltó elfordult sírjában". A blaszfémia ismét nem az állítmányban van, hanem abban a mozzanatban, hogy visszahelyezi sírjába a megváltót, tagadva mintegy a test feltámadását. Ez pedig sokkal súlyosabb és hatásában maradandóbb normasértés, mint a kortárs politikai eseményekre (a krími háborúra) való utalás. Az 1851-es, megrendelésre írt sírversek egyike talán még ennél is sötétebb: Építék s melyet titkon képlettem, az eszme Kezde szilárd testté nőni hatásom alatt. De beleszólt a halál: lefelé építsetek, úgymond, S e fekete házat adta örökre lakúi. Az Előszó és A vén cigány között írt tucatnyi sírvers között (a Battyányi Kázmér emlékére írtakat is beleértve) csupán egyetlen egyben jelenik meg valami halvány és elvont utalás a túlvilági életre: „A szeretet lángját szellemök égbe vivé." Még Az ember élete című emlékvers is csak az utókor hálájáról, a fennmaradó műről beszél, mint a halál utáni élet lehetőségéről. A fentebb idézett sírvers azonban kifejezetten tagadja a túlvilágot: a halál csupán a sír materiális valósága. 154