Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzet mint res ficta et picta keletkezéséhez
vagy immár az egész (ezek által lejáratott) eszményítő múltszemléletre akar utalni. Mohács című esszéjében Kölcsey már 1826-ban kíméletlenül szembeállította a múlt magyar emlékeinek kisszerűségét grandiózus utóképeikkel, a nemzeti önámítás szinonimájaként fordítva visszájára az ódai és eposzi hősköltészetből jól ismert szókapcsolatot. „És az a honi régiség! Parányi fészkek a sziklabércen, apró harcok a sík mezőn, változékony apák, emléktelen kor, szalmafedelű várasok, s más hasonlók érdemlik-e elhagynunk a jelent, hogy tekinteteinket rajtok legeltessük? [...] Az apák sem magokat sem tetteiket, sem márványba sem ércbe nem vésették; az emlékezet és dicsőség trombitáját Tinódiak fúvák; s mindezekhez a szalmaváros oly jól illett, mint bőrrel fedett sátor a tehéncsordák mellé, miket párducos Árpád és üstökös leventái e téjjel és mézzel folyó szent földre szerencsésen hajtottanak. Ismerd meg már most: nem fonákságot kívánsz-e korod nagy tüneményekhez szokott magzataitól, kebleiket ily parányiság miatt hevülni kívánván?" 5 3 Igaz, Kölcsey esszéjében nem ez az utolsó szó, hiszen ezután a mulasztások pótlására, méltóbb alkotásra ösztökéli olvasóit, sőt a kiábrándítás (melynek érvkészlete Horvát Istvánéra hasonlít 5 4) éppen a tettre serkentést akarta előkészíteni az advocatus diaboli beszédhelyzetéből; ettől azonban hiteles kortörténeti lelet marad, hogy egy szerző a túlzott nemzeti öndicsőítés ironikus szemléltetését ekkor már egyszerűen, idézőjel és minden további magyarázat nélkül rábízta, mert rábízhatta a korabeli epika jellegzetes nyelvi díszítőelemére. Hogy ekkor polémiában is mennyire számítani lehetett erre a képzettársításra, amelynek ironikus felidézése már egyes irodalmi körök elevenébe vágott, azt egy csípős megjegyzése visszahatásából Kazinczy tapasztalhatta legfájóbban a saját bőrén. Már 1825 végén, még a Zalán futása olvasása előtt, az 1826-os Aurora egy-két rövid darabja láttán megsokallta a nekivadult nemzetiességet, mint éppúgy nem „poetai" tárgyat, ahogy „a 1 mai öltözködés nem pittoreszk", de egyelőre a párducos szókapcsolat említése nélkül határolta el magát az Árpádiász-műfaj megelégelt termésétől. 5 5 Mire azonban bő fél évtizeddel később, 1831 tavaszán megjelentette útirajzát (Kazinczy' Útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra), már nemcsak magát a műfajt, hanem annak epikai közkinccsé vált (egyébként éppen egy „pittoreszk" öltözetet felvillantó) jelzős szerkezetét is annyira megelégelhette, hogy bosszúságában az utóbbival (pars pro toto) célzott az előbbire: 53 Kölcsey Ferenc: Mohács. In: Kölcsey Ferenc összes művei. I— III. S. a. r.: Szauder Józsefné és Szauder lózsef. Budapest, Szépirodalmi, 1960.1.1220-1221. 54 Vö.: Horvát István magyar irodalomtörténete. (Eredeti cím: Magyar Literatura. Tekintetes Horváth István úr, az S. S. Mesterségek és Bölcselkedés Doktorának. S. a. T. előadásai szerint írta: Pauler Tódor. 2-ik esztendőbeli bölcselkedő. Pesten 1832.) „Magyar irodalmi ritkaságok" Szerk.: Vajthó László. XXVIII. sz. H. n., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. E. n. 43-44. 55 Kazinczy Ferenc Zádor Györgyhöz, 1825. december 16. Kazinczy Ferencz levelezése. I-XXI. Kiad.: Váczy János. Budapest, MTA, 1890-1911. (A továbbiakban: KazLev) XIX. 485-486. 106
