Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzet mint res ficta et picta keletkezéséhez
tésével adhat választ: ahogy azon a képen Rákóczi tisztje vállán egy nagy golyóban végződő lánc tartja a párducbőrt, ugyanúgy viselték azt már egy ezredéwel(!) korábban is az ősmagyarok; ráadásul a képpel szemléltetett folytonosságot a korabeli költészetből és történetírásból egyaránt ismerős „Atyáink" szoképpel, vagyis a genealógiai metafora történelmi közösségteremtésével nyomatékosítja, megszakítatlan leszármazási láncolatra célozva. Ahogy a magyar nemzetségekről, illetve a magyar őstörténetről írott könyveiben, Horvát végső soron ebben a rövid tanulmányában is egy nemzeti eredetmondát próbál történettudományban elbeszélni nemzete (mondhatni nietzschei értelemben vett) megalkotásához, amihez nagy szüksége van történetírók megerősítő szavára és adataik lelőhelyének ellenőrizhetőséget sugalló feltüntetésére, de az eredetmondának éppen mondaisága teszi lehetővé, hogy szükség esetén költői idézetekkel és kifejezőeszközökkel (ficta) éppúgy kisegíthesse magát, mint képzőművészeti alkotásokkal (picta). Poétikában ekkor már nagyrészt túl vagyunk az „ut pictura poesis" korszakán, de itt poesis és pictura egyaránt a história szövedékét adják, az eredetmonda lappangó műfaja jegyében, egyik sem önmagáért vagy a másikért, hanem a natio létrehozásáért. A párduc-motívum példáján jól látható, hogy ehhez a nemzeti intézményesedést segítő és szentesítő eredetmondához szinte az egész korabeli magyar irodalom hordta az anyagot. Nemcsak Vörösmarty epikájára érvényes a megfigyelés, hogy a különböző művek szövegdarabkái észrevétlenül felcserélhetők és mintha egyetlen összefoglaló nagyeposz felé mutatnának, 3 6 hanem majdnem ugyanennyire igaz a századelő más műfajaira is, amelyek mintha egyazon nemzeti eredetmondához gyűjtögetnék és alakítgatnák kifejezéskincsük szembeötlően összeillő darabjait. A párducbőr vagy párduckacagány a XVIII. és XIX. század fordulójától kezdve gombamód elszaporodik a magyar költészetben. Jóllehet az epikában bukkan föl leggyakrabban, lírai műfajok is sokszor élnek vele, többnyire már jelzővé tömörítve. Elsőként valószínűleg Édes Gergely használja így, aki az 1780as években több versében ostorozza kortársait a nemzeti öltözet elhanyagolásáért: Enyelgései 1786-ban írott XXII. darabja még nem használja e jelzőt, noha a külföldieskedően „piperékes" dámákat korholva éppen az ősi virtus hadi győzelmeihez illő magyaros öltözetet (például a „Magyar-gallért") dicséri oldalakon át, 3 7 de 1788-ban Egy festett széphez szóló költemé36 Zentai Mária: Az egyetlen eposz. (A továbbiakban: Zentai 1999.) In: Mesterek, tanítványok. Ünnepi tanulmánykötet a hetvenéves Csetri Lajos tiszteletére. Szerk.: Szajbély Mihály. Budapest, Magvető, 1999. (A továbbiakban: Szajbély 1999.) 380-402. 37 Édes Gergely: XXII. enyelgés. Egy idegen köntösbenn bujálkodó Szerető Széphez 1786benn; ki a' maga' Nemét Ezópus' szajkója módjára meg-vetvénn, a' Poétát Magyaros viseletébenn gyönyörködő szívéért boszszontani nem átallotta. Edes Gergely enyelgései. Avagy Időt töltő tréfás versei. íródtak rész szerént még az Oskolába, rész szerént Hetenyenn, rész szerént Martosonn. Pozsony, Wéber Simon Péter betűivel, 1793. 31-43. 103
