Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - SZEBENI ZSUZSA: AZ ember tragédiája Kolozsváron, 1997-ben

A két színész Kardos M. Róbert és Csutak Réka jól játsszák el ezt a jelenetet; furcsa-bamba arckifejezésük, gyermekes naivságuk ugyanúgy függőségük lenyomatai, mint rángó bizonytalan mozgásuk. Az Úr (Salat Lehel) kisszerű önteltséggel ragaszkodik művéhez. A rendező a világot, mint hatalmas játékszert, benne az embert, mint manipulálható bábokat eleveníti meg. Lucifer az egyetlen, aki kívül áll ezen az olajozottan működő mechanizmuson. Sajnos ez ebben az esetben nem csupán a szerep és a szöveg által megkívánt kívülállás, hanem a Boér Ferenc által megformált harsány figura nem illeszkedik az előadásba. Míg az előbbire inkább a kesernyés gúny és a játékosság jellemző, Boér Luciferé markáns túlfűtött, túlgesztikuláló Lucifert állít elénk, ez a túlhajszolt intenzitás a szövegben levő provokatív, az emberiség sorskérdéseit feszegető kérdéseket komikussá teszi. A bűnbeesés érzékelhetően tárul elénk, hiszen akkor vesztik el Adám és Éva marionettségüket jelképező fonalaikat. A „függés" megszűnte pillanatnyi zavart és kétségbeesést okoz az emberpárnak, hiszen ekkor érzik meg először létezésük súlyát, mozgásuk szabaddá válását. A történelmi színek egymás után következő kavalkádja az emberiség más és más fejlettségi szintjét, és viszonyrendszerét állítja elénk. Ádám balga, gyerekes fáraóként az egyiptomi színben túlságosan együgyűvé sikerült, de a többi színben már érett szerepéhez hű figurává nőtte ki magát. Ezek közül is kiemelkedik a fekete középkorias jelmezével hangsúlyozott, megtört és egyben mindenre elszánt Kepler, valamint az Eszkimó színben az ember megaláztatását elemi kétségbeeséssel nyugtázó Ádám-alakítás. Éva szerepe sokkal egyneműbb és Csutak Réka erre pontosan ráérez, ezáltal bizonyos kiegyensúlyozó szereppel is bír. Bár tagadhatatlanul kitűnik a reménytelen, a ráció és az érzelmek kettős szorításában álló Izolda és a gyermekét kétségbeesetten védő anya szerepében. Ez a kiegyensúlyozottság nem jelent egyben szerepösszemosást, hiszen minden egyes színben Éva egyéniségének más-más arcát villantja fel. Éva mellett mintegy alteregóként lépten-nyomon feltűnik „földi párja", a legtöbbször ledér, de mindenesetre tűzrőlpattant figurákat alakító Gajzágó Zsuzsa. Bár szerepei legnagyobb része testüket áruba bocsátó hölgyek köréből kerül ki, átéléssel és precizitással jelzi azokat az emberi rezzenéseket, vagy sztereotípiákat, melyek a különféle korok során az „ősi mesterséghez" fűződnek. Ő az, aki a római színben csókjával a döghalált szívja magába, majd az álkeresztény pap előtt igazi alázattal borul le. Zárdaszűzként Lucifert sem átallja megkísérteni, a londoni színben pedig büszke megvetéssel jár a megbolydult világban a „minden eladó" dacos tudatával. Végigpergetve a viszonylag hosszú előadás képeit két szín az, ami mégis kiemelt szerepet kapott. A keretszíneknek kétségtelenül sikerült egyrészt a darab játék-jellegét, ugyanakkor filozófiai egyetemességét is sugallni, hiszen a körtánc, az egymásba kapasz-