Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - METZ KATALIN: Harag György Tragédia-előadása

Ibolya és Ádámja, Ferenczy Csongor is a rendezői koncepció foglya; kulturált alakításukkal pontosan illeszkednek Harag elvárásaihoz. Farkas Ibolya alkatánál fogva nőiesebb, s így talán hagyományosabb Éva, ám kevésbé változatos; Ferenczy Csongor viszont hevültebb Ádám. Áz is bizonyos, hogy a tömegre való összpontosítás miatt a rendezőnek kevesebb energiája maradt a főszerepek kidolgozására, a szereplők egymás közti viszonyának értelmezésére. Akár csak Madách a maga korát, Harag is a londoni színben leli föl igazából a sajátját. A gála-háztömbök sivár közegében, a metropolisok tömeges magányában, olcsó bábjátékká silányul a teremtés nagy színjátéka, s alig szökken szárba a drámán végigvonuló szabadságeszme (a Tragédia egyik központi gondolata), máris lehervad: árucikké degradálódik, akárcsak maga az ember. Zsibongó, tragikus vásár képét jeleníti meg a rendező a londoni színben. A torz, a hitvány, a ledér üli diadalát az emberi szellem fölött ahogy ma mondanánk: a szabadpiac világában. A lépcsősorok tátongó sírt szegélyeznek, mely rendre elnyeli a világváros nyomorultjait. Harag Évája azonosul darabbeli kortársaival: nem lépi át a sírt, miként Madáchnál, hanem maga is belehull. S mi más lehetne izgalmasabb kihívás a zsarnok Romániájában, mint a Falanszter megjelenítése? A falanszteré, mely nem egyéb, mint az uniformizáló állam rémálma. A szürkévé törpítő hatalom világa. Egyszóval: maga a korabeli romániai valóság. Piszkosszürke nejlonoverálba bújtatott tömeg masírozott a színen, s behúzott nyakkal vetette alá magát a napi fenyegetéseknek. Láger, munkatábor dresszírozott hada. Drámai kontraszt, amint a gyermekétől elszakított Éva hirtelen fölébe nő az elembertelenedett környezetnek. Nem hoz harmóniát a XV. szín sem: Ádám ocsúdását az álomból - hiába törli le verítékét az Úr biztatása - rezignált beletörődés követi. Hiába az isteni intelem: ember küzdj és bízva bízzál - mintha Ádám eszkimószínre utaló, kétségbeesett kiábrándulása zengene tovább a nézőben: Csak az a vég! - Csak azt tudnám feledni! De nem feledjük... Mint ahogyan nem feledhetjük Harag György a kor falára vésett remeklését sem. Exegi monumentum.