Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KIRÁLY GYULA: Utópia és tragikum. Kísérlet Dosztojevszkij és Madách poétikájának összehasonlítására

jön el, hogy figyelmeztesse hiszékenységének csapdájára és gyanútlanságának kihasználhatóságára. Sztavrogin ugyan mindhármójuktól eltűri a sértést, látván, hogy nem érzékelik a veszélyt: Satovtól a pofont, Kirillovtól a Maga gyenge ember sértést, amikor nem kívánja párbajban célba venni ellenfelét, Verhovenszkijtől pedig azzal, hogy aljasságnak tekinthető esendőségére játszik rá minden neki állított csapdával. Végül is ez bizonyul a legnehezebben elviselhetőnek: Satov pofonjának indulati hatását csak nagy akaraterejével sikerül lefognia magában, de Verhovenszkij ott és akkor elindított intrikája segít idejében felismerni, hogy a pofon megtörténésének dramaturgja csakis Verhovenszkij lehet, s alkalmasint csapda, melyben őt szemelte ki Satov elpusztításának eszközéül. Sztavrogin ekkor sejti meg először, hogy mert nem bírta elviselni esztétikailag, kulturálisan a külföldi oppozíciós szervezet profán fogalmazását programjukban és stilizálta azt, ezzel lekötelezte magát előre további zsarolásuk, manipulációik érdekében. Az a dialógus, amely Satov meglátogatásakor Verhovenszkijjel kapcsolatban köztük elhangzik, ezt elég egyértelműen konstatálja. Sztavrogin értésére adja Satovnak, hogy nem a szelídség vagy jóság, hanem a provokáció megsejtése volt az oka, hogy lefogta indulatát, s nem ütötte agyon. Hasonlóan provokációs manipulációként fogadja Gaganov párbajra való kihívását is, s korántsem „arisztokráciánk új eszméje" - ahogy Júlia Andrejevna sejteni véli - fogja le Sztavrogin kezét a Gaganovval való párbajban. Innen a zavart mosoly, de a dialógustól való visszavonulása a tárgyban, amikor Kirillov gyengének nevezi, mert, ha egyszer elfogadja mégis a párbajt, akkor Kirillov megítélése szerint nem a levegőbe kellett volna lőnie. Sztavrogin megsejti ebből a kirillovi logikából, hogy az van annyira kulturálatlan, hogy manipulálhatónak bizonyulhat Satov elpusztításának elfedésére. Ezért Sztavrogin a „gyenge ember" becsmérlőén sértő kijelentést nemcsak hogy eltűri, de utána meg is látogatja Kirillovot, s korántsem azzal a céllal, hogy - mint az kifejezi magát „jöjjön teázni" (ti. maga csak arra való, a tea melletti elmélkedésre), hanem hogy egy utolsó kísérletet tegyen Kirillov eltérítésére öngyilkosság-ideájának egy politikai gyilkosság szolgálatába való állításától - eszközévé süllyesztésétől. A metafora értelme miszerint a szobrot, amire Kirillov vágyik, ötszáz évig köpködnék a tisztességes emberek, valóban olyan súlyos szemantikával rendelkezik Kirillov olvasatában is, hogy képes egy pillanatra megingatni Kirillov hitét, annak célszerűségébe vetett hitét, s egy olyan helyzet tanúi lehetünk Verhovenszkij és Kirillov e találkozásakor, mikor az egyszerre csak megijed attól a Kirillovban alighanem felvillanó gondolatától, hogy ne magát, hanem őt semmisítse meg. A regénytörténés kontextusában a drámai önmegsemmisítés körmére égett pillanatában Kirillov valóban megérezte, hogy Sztavroginnak igaza van, s nagyobb hőstettnek bizonyulhatna, mert nagyobb lelkierőt igényelne ennek magára vállalása. Csakhogy az undor vagy a lenézés, amit kivált belőle Verhovenszkij a jelenetben, kevés ennek indulati belátásához, a logika pedig valóban nem elegendő „erő" a tett ilyetén megfordításához. Kirillov ugyan késik a végrehajtáskor, de éppen az erőtlen és villanásnyi belátás miatt, s nem azért, mert Verhovenszkijt keresi pisztolya csövével, ahogy Verhovenszkij rettenetében a sötétségben gondolja. S Kirillov öngyilkosságával el is indul Satov meggyilkolásának a rítusa, amely megint csak Sztavroginra hárítja a felelősséget, hogy ő majd öngyilkosságával tegyen pontot a rossz anarchia folytathatóságára. Az áldozatot, aki annak dicsőségére vágyott, nem tudta Hl