Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KIRÁLY GYULA: Utópia és tragikum. Kísérlet Dosztojevszkij és Madách poétikájának összehasonlítására

csomból, s mert Ádám megtagadta az Urat, az Úr is megtagadta őt, de mihelyt felébredt, s immáron Lucifer a negyedízigleni igényét fejezi ki Ádám feletti akaratának (XV.), az Úr felfedi Ádám előtt e szellemtárs szerepét és kompetenciáját, s demonstrálja azt, amit már a III. színben megjelenő Föld Szelleme is megsejtetett Ádámmal és Évával, s az Űr színben pedig expressis verbis ki is mondott, vagyis, hogy a Földön ő a kompetens, a szellemtárs, s hogy Lucifer ugyan szintén a szellemsziérában maradt, ám a szellemtárs státuszát elvesztette, s a sorsa, hogy az embert sarkallja jóra^ küzdelemre. Lucifer tehát túllépte kompetenciáját, most nem Ádám az, akit elhagy az Úr, hanem Lucifer, akit figyelmeztet kompetenciájának határaira és funkciójára a teremtett világon belül. A fel nem ismerésből ebben a -színben már elindulhat a tét, ami 15 színen át tart ezért az ébredés utánra helyezi a tragédiára, mint műfajra oly jellemző „feloldást" (1.: Aesthetikai értekezés...). Maguk a színek így „befejezetlenek", ahogy valójában a jellem szempontjából is befejezetlenek a Dosztojevszkij-regények is; de a forrás ugyanaz, mint Madáchnál, tudniillik a sors az ember önismeretét és vil ág meg értését eredményezi hozamként. Valójában csak egy regénye, az Ördögök, ami befejezettnek mondható, s jellemzően a szerző Sztavrogin tragikus figurájával indokolja azt. Sztavrogin valóban vállalja a görög tragédiákra és a shakespeare-i királydrámákra is jellemző áldozatot, hisz „önkorén" belül nem lát más megoldást. A világ számára megőrizhető legyen a másféle, a morális és esztétikai értékek megőrzését nem fenyegető világváltoztatás. Sigaljov-Verhovenszkij antiutópista utópiájának csak így vethet gátat, s e szerepet nem utasíthatja el, ha erkölcsi nagyságát meg akarja őrizni. A nagyságeszmény - nem hiába hangzott el oly sokszor igaz többször negatívan mint igenlően, hogy Sztavroginban Dosztojevszkij a zsenit szerepelteti. A paródiának indult regényt Verhovenszkij főhősként való megjelenítésével fordítja át tragédiái regénybe. Sztavrogin útja tulajdonképpen a kisstílű ördög és ördögök igazi szándékának az ontologikusan érthető késői felismeréséről szól, annak a helyzeti előnynek az elvesztéséről, eljátszásáról, vagy éppen nagyon is kikerülhetetlenségéről - az egyetemes emberi értékek nézőpontjából nézve - önkéntes feladásáról, amely nélkül a morális emberi tartás a tragikus helyzetekben nem maradhat emberi nagyság méretű - azaz hiteles. Amit Ádám esetében a dráma poétikai törvényei egyszerre a történés és az eszméletet rögzítő metaforákban, s fogalmi párbajokban élményíthető, az a dosztojevszkiji regényben a rejtett, az utalásos és a narratív motívumok mentén szerveződik szemantikai értelemsorrá - szövegpoétikai szinten, és a befogadói megértés feltételeit gondosan előkészítendő - a hermeneutikai felismerhetőség, újragondolhatóság rendjében. A Kamasz hőse is a morális megvilágosodásért folytatott küzdelemben érik emberré, már-már alkotóvá, vagy ahogy az Ördögök hőse még önhalálát is a küzdés szolgálatába állítja, mikor nem marad más út sem az elszabadult amoralitás megállítására, sem a megvilágosodás közlésére. A Karamazov testvérekben pedig Iván még akkor is a küzdést - az igazságért, a morális döntésért - választja, amikor nyilvánvaló az ő számára is, hogy nem sok bizalma lehet pszichikai teherbíró képességét illetően.