Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - SZÉKELY GYÖRGY: A Tragédia ősbemutatójának problémái

Az első lépést tette dr. Németh Antal, amikor 1933-ban filológiai pontossággal ismertette könyve - Az ember tragédiája a színpadon - első fejezetében Paulay Ede felkészülését a nagy feladatra, illetve az előadás kritikai fogadtatását: hogy milyennek látták, milyennek ítélték a színház teljesítményét a kor legnevesebb kritikusai: Beöthy Zsolt, Silberstein-Ötvös Adolf, Keszler József, illetve Mihály József. Nem foglalkozott viszont Németh Antal az ősbemutató dramaturgiai problémáival, magával a szövegkönyvvel, illetve a rendezőpéldánnyal. Többoldalú vizsgálódásra adott alkalmat a Tragédia bemutatásának 100. évfordulója. A Színháztudományi Szemle 12. számában (1983), a tematikus egységen belül két tanulmány is foglalkozott az első előadással. Kelényi István joggal tette föl a kérdést: t

vajon „hány sorból áll Az. ember tragédiája, illetve Paulay „szcenáriuma"? Úgy tapasztalta, hogy ezt nem lehet pontosan megállapítani. Tehát úgy döntött, hogy „körülbelül 2560 sor" hangozhatott el. Ugyanebben a Szemlében F. Dósa Katalin a mű korai színpadterveiről szólva Tóth Imre emlékezéseire hivatkozott és öt „új", valamint négy „részben új" díszlet elkészítését állapította meg - további részletezés nélkül. Én magam, egy szintén 1983-ban tartott MTA tudományos ülésszakon beszéltem Paulay rra^Az-rendezéséről és a rendelkezésre álló közvetett források: a rendezőpéldány, az asztalosok leltárkönyve, és Erkel Gyula partitúrája felhasználásával próbáltam rekonstruálni az „Előjáték" első képét. Az alábbi idézet csak módszertani értékű. A majdan elkészítendő teljes „rekonstrukciónak" ugyanis ennél sokkal részletesebbnek kell lennie. 1883. szeptember 21-ikén este fél hétkor a Nemzeti Színház nézőterén a még kipróbálás állapotában lévő villanyvilágítás elsötétedett. A zenekari árokban a zeneszerző és karmester Erkel Gyula vezényletével megszólalt a színház teljes, hatvanhárom tagú zenekara, és a nagyméretű, méltóságteljes „andante sostenuto" nyitányt játszotta el. Az előfüggöny trombiták harsogására emelkedett föl s látni engedte az „Előjáték" első képét. „Az előfüggöny mögött egy második, belső függöny vált láthatóvá, melyre tenger volt festve, felhőkkel. Ez is felgördült és a fátyolfüggöny mögött előtárult az ég. ... Az Urat egy glóriával körülvett háromszögben lévő szem szimbolizálta. ... A színpad fényárban úszott." A bennfentesek tudták, hogy ez „a régi napfüggöny Isten-szemmel". A háromszög körül festett szárnyas angyalfejek voltak láthatók. Leghátul hat trombitás és egy hárfás angyal állott, előttük hat másik angyal térdepelt, majd legelöl hat 10-12 éves gyermekangyal látszott (a balettiskolások közül toborozva). A három főangyal középen állott: Rafael - Csillag Teréz, Gábor - Adorján Berta. Mihály - Fáy Szeréna. Lucifer (Gyenes László) bal elöl, egy kis földgömbszeleten foglalt helyet. A négyszólamú női kar, amely a bal hátsó színfalak közt volt elhelyezve, a harsonaszó után kezdte énekét, amelyet csak mint „a sphaerák zenéjét" lehetett hallani. - Ekkor Gábor főangyal karjait fölemelve, hárfaglissz.andók kíséretében szólalt meg; beszéde utolsó sorát az angyalok kara négy szólamban trombitakísérettel visszhangozta. Mihály és Rafael főangyal szintén karját emelve mondta el hárfakíséretes dicséretét, melyeket mindig a kar követett. „Mozdulatlanságukat csak a strófa végén szegték meg" - írta kritikájában Rákosi Jenő „két karukkal a szuffiták felé mutatván, ahol tehát az Istennek lennie kellett, noha a festett dekoráció szerint másutt kereste az ember; hátul, a fenék felé." - Néma csönd állott