Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KIRÁLY GYULA: Utópia és tragikum. Kísérlet Dosztojevszkij és Madách poétikájának összehasonlítására

Nasztaszja egyikőjük mellett sem dönthet, meg talán a jogos félelemtől, nehogy kettejük barátsága és „rivalizálása" átforduljon hasonló végű katasztrófába. Hisz nemcsak Miskin, de Ragozsin is mindannyiszor megretten a majdnem elkerülhetetlen barátgyilkosságtól. Ettől Miskin szent betegségének a kitörése mentette meg eddig is őket. A félkegyelmű befejezése tehát valahol ott teremt szemiotikai teret a regény tragikus felhangjához a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjának s Szvidrigájlovjának sorsa között: Raszkolnyikov a jóság kincsét kapta Szonyában vallomása és segítőkészsége jutalmául, s az Irtis partján már a szépség is párosul hozzá a szeretet, a szerelem felfedezésében. Szvidrigájlovot túl későn ragadta el a szépség és a jóság nagy eszméje, Dunya megrettent szerelmétől, Raszkolnyikovot előítélete akadályozta meg a katasztrófa felé rohanó ember megértésétől. A félkegyelmű Ragozsinja és Miskinje kézen-közön a szépséget - ami pedig a jósággal karöltve a világot hivatott megmenteni Dosztojevszkij regényvilágában feláldozták, megmaradt számukra a jóság eszméjének tragikus belátása, s ez még talán elég fogódzó számukra, hogy egy jövőbe utalt katarzist - annak idején a krakkói Stary Színház Wajda-féle előadásában oly plasztikusan, érzékelhetően színre vitt rettenet és megmagyarázhatatlanság óráiban még a tragikum irreverzibilis helyzetét is - vagy némaságként vagy dadogásként tudjanak megfogalmazni. Madách Tragédiájában a katarzis a színek végén vagy éppen határán újra meg újra felfüggesztődik, mert Adám nemcsak elkeseredik a szentnek és nagynak ítélt eszme ellehetetlenülésén, hanem végig is kell járnia a még lehetséges és ki nem próbált küzdésre lelkesítő eszmék bukását, céljához képest utópiáknak minősítését. Csakhogy ez mindannyiszor együtt jár egy új eszme, új eszmék iránti már-már romantikus bizalommal (...) bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített - mondja a XIII. színben Ádám Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság Vagy nagyravágy formájában hatott-e, Eleire vitte az embernemet. Az Esztétikai töredékek és a két székfoglalója újra meg újra visszatér a gondolathoz. Már-már interpretációnak hihetnénk őket a Tragédiájához, s talán nem is tévednénk nagyot. A tragédia ismérveinek számonkérhetősége szempontjából Madáchnál mégis az a/ út, amit a színekben megtett az „eszme"-tragédia hőse, valamint a „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni", - tehát az apokaliptikus színek utolsója - lesz a perdöntő. Ez a vég - a luciferi bűbájálom beállításában épp ezért lesz ismét a Kar bizonysága szerint az „ős hazugság", amely győzelmének az Űr színben örvendez Lucifer, megint nem látván előre mindazt, amin szellemkapcsolatait elvesztvén kívülrekedt. Ez az őshazugság visszavisz bennünket a II. szín eschatalogikus képeihez is, s hasonlatosan a többi ismétlődő motívumhoz - mint elméleti traktátusaiban többször is. Ez visszautal a III. szín luciferi ígéretének megszegésére is, hisz ott azt ígérte, hogy mindig hagy egy kis fénysugárt, ha nagyon