Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KAIZINGER RITA: Erkel Gyula kísérőzenéje a Tragédia ősbemutatójára

gének és a dráma tartalmának megfelelően - ritkán, akkor is elsősorban az olyan önálló zenekari tételekben, mint a színváltozások alatti felvonásközi közjátékok - jutott együttes szerephez, az egyes színek folyamán pedig - többnyire különböző társításban, vagy kisebb hangszercsoportokra bontva - alkalmanként akusztikailag is jól elkülönítve (pl. a színpadi rézfúvóskart a zenekari árokból kísérő vonósok) szólalt meg. A kórus szerepe ugyanakkor nem korlátozódott kizárólag a cselekmény dramaturgiai funkciójának betöltésére, hanem meghatározó hangszín-elemként, hangulatteremtő effektusként is részt vett a zenei ábrázolásban, mint például a paradicsomi színben az angyalok zümmögő kara (Előjáték IL). Magától értetődik, hogy a kísérőzenének nem minden szakaszban, illetve színben jut egyformán fontos dramaturgiai vagy illusztratív funkció. A Tragédia évezredeket átívelő, összetett történelmi cselekménysorából következik, hogy az egyes színek különböző mértékben és módon igénylik a zenei hangulatfestést, az illusztrációt, a zenei betétet, olykor - elsősorban a konkrét nemzetekhez kapcsolódó jelenetek esetében -- a „couleur locale" megteremtése, vagy éppen a dramaturgiai hangsúly érdekében. A történelmi összefüggések és folyamatok bonyolult láncolatát Erkel Gyula partitúrája zeneileg is épp ilyen sokrétűen kívánta ábrázolni. Paulay rendezőpéldánya összesen 34 zeneszámot jelölt meg a rendezői koncepció előzetes felvázolásakor, Erkel Gyula autográf partitúrájában pedig összesen 25 tétel került beszámozásra. nyilvánvalóan utólag, a karmester munkáját a színpadi változásokkal összehangolandó. Tekintettel arra. hogy Paulay kéziratos rendezőpéldányában a világítási effektusokra és a felvonás végi függönyre vonatkozó színpadi utasításokat ugyanaz a kéz jelölte be - mindkét esetben kék postairónnal -, mint aki a partitúrában az egyes tételeket beszámozta, feltételezhető, hogy ezek a jelölések már a próbafolyamat során, de legalábbis még a Paulay-tele első szériában kerültek a partitúrába. Az egyes zeneszámok pontos rekonstruálását megnehezíti az a tény, hogy a kísérőzene eredeti szólamanyagát országszerte folyamatosan használták, vélhetően egészen 1939ig, a szegedi Nyári Szabadtéri Játékokon való előadásig. Itt az eredeti Erkel-féle zenei anyagot már nem használták fel teljes egészében, hanem az egyes betétszámokat szabadon felcserélték, illetve kiegészítették más - többnyire rövidebb - tételekkel, többek között néhány, az előadást vezénylő Fricsay Ferenctől származó kiegészítéssel is. A kísérőzene tételeinek száma ekkor 39 volt.

6 A kéziratos partitúra tehát a gyakori színházi használat során a karmesternek szóló újabb és újabb gyakorlati utasításokkal bővült, a tételek sorrendjét megváltoztatták, vagy egyes számokat kihagytak, esetleg csak áthúztak. Néhány betétszám időközben el is kallódhatott, amint erre a No 11. betétszám (athéni szín) szám esetében egy későbbi ceruzás bejegyzés is utal. Az eredeti Paulay-féle elképzelés és a végleges megvalósulás közötti ellentmondás további magyarázata lehet, hogy Paulay koncepciójának felvázolásakor a verses drámaszövegből kiindulva valamennyi zenei megszólalásnak külön számot adott, az egy jelenetet önálló egységként átkomponáló zeneszerző pedig nagyobb zenedramaturgiai léptéket vett alapul, vagyis a visszatérő zenei anyaggal egységbe foglalt jeleneteket egyetlen összefüggő tételként fogta fel, amint ez. az első (mennybéli) és a harmadik színt felidéző utójáték zenei megfeleléseiből is kitűnik. Mindez azonban csak a zenei anyagból következtethető,