Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KÁICH KATALIN: „Miért büntetne?" A Tragédia Isten-képének egy lehetséges kommentálása

KÁICH KATALIN „Miért büntetne?" A Tragédia Isten-képének egy lehetséges kommentálása Az ember tragédiájának Isten-képéről készülő írásunkat három tételben kívánjuk megindokolni. Kiindulópontként Szerb Antal: Magyar irodalomtörténetének néhány vonatkozó megállapítását idézzük: „Belső jegye [a Tragédiának is], hogy sorait a legnagyobb szellemi szándékok, a végső kérdések és szimbolikus, mély értelmű feleletadások feszítik, tulajdonképpen nem is olvasásra készültek ezek a művek, hanem kommentálásra, mint a szent könyvek és a misztikus szövegek."

1 [Kiemelés K. K.J A kommentálás kényszere tehát az a szándék, amely az egzisztenciális kérdések megválaszolásának lehetőségével kíván élni, és az utóbbi évek során elsajátított kozmikus tudás összefüggésében szeretné megkeresni (megtalálni), kimutatni azokat az eszmei mondandókat, amelyek Madách müvét az új, a Vízöntő korszakában is kommunikációs viszonyba tudják helyezni. Tehát nem lezárni, a megfelelő (!) könyvespolcra helyezni, bemérni és felmérni, atomjaira szabdalni kívánjuk Madách művét, hanem a világról szóló új gondolkodásrendszerünk részévé szeretnénk tenni, aktív folyamattá, hogy az életrevalóság elemeit csokorba szedve a szövegben meglévő, de eddig még fel nem ismert dimenziók felé nyissuk meg a vizsgálódás útjait. Most, amikor Egon Friedell szerint „a lappangás újabb korszakát éljük", nem véletlenül, és nemcsak az évforduló okán irányul figyelmünk a Tragédiára, hanem azért, mert úgy véljük, van gondolatébresztő erejű, eddig még figyelembe nemigen vett mondandója e korszakforduló számára is, melyben „egyelőre most is csak azt látjuk a napnál világosabban, hogy egy világkép felbomlik: amit az európai ember fél évezreden át valóságnak nevezett, az úgy porlik szét a szeme előtt, akár a száraz tapló"." S most ismét a mű egyetlenegy szegmentumát mutatjuk fel Szerb Antal megfogalmazásában: „az, amit Madách már mint a XIX. század belső önellentmondását látott: individualizmus és kollektivizmus, egyéniség és közösség megoldhatatlan szembenállását. (...) A színek felváltva individualista és kollektív jellegűek. (...) Az ember egyéniség és egyben társas volta őt is felőrölte, mint hősét, Ádámot".'