Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - ENYEDI SÁNDOR: Janovics Jenő és a Tragédia

A színház nem függetlenítheti magát ezektől a hullámzó hangulatoktól. A költeménynek mindig azokat a mélységeit kell élesebb világításba helyeznie, amelyek az akkori ember gondolkozását irányítják, lelki világát betöltik: az elbizakodottságot lehűtik, a kétségbe esőt visszarántják az örvény széléről, a csüggedőt vigasztalják, a tévelygőknek űj utat mutatnak, a tunya boldogságban dőzsölőket sötétlő felhőkkel figyelmeztetik a jövőre, a céltévesztettek elé reménysugárt varázsolnak, a hitetlenek lelkébe új hitet öntenek, a tagadás szelleme köré a vallás költészetét ültetik a trónusra, a megmerevedett dogmákat az élet leheletével keltik viruló és termékeny életre. Az egyéni élet, társadalmi válság, vallási eltévelyedés, történelmi változás minden krízisének idején találunk vigasztaló, enyhítő, korholó, biztató, ítélkező útmutatást ebben a költeményben. Az a rendező, aki nemcsak arra törekszik, hogy Madách fantáziájának szárnyát lefogva, kikeresse a színpadilag hatásos jeleneteket és azokat a primitív vagy rafinált gépezetekkel, világítási effektusokkal, a misztikusnak képzelt, de valójában csak szemrontó sötétítésekkel, táncbetétekkel, vagy énekprodukciókkal lelkiismeretlenül felcifrázva a tömegtetszés külső megnyilatkozásait siker gyanánt elkönyvelje: mindig új kiélési formáit fogja keresni a rejtett gondolatoknak, mindig új kapcsolatokat fog találni a korhangulat és a költemény eszméi között. S ezért nem lesz soha olyan megállapodott formája Az ember tragédiája rendezésének, amelyet - mint tradíciót - követni kellene vagy lehetne. Ötven évvel ezelőtt más cél lebegett a rendező szeme előtt, mint húsz esztendővel ezelőtt. Ma megint más célok kell hogy fűtsék, ha a közönséggel megértetni és megéreztetni akarja azt, amit Madách megálmodott minden kor embere számára. Az 1913-as kolozsvári felújítás még a nyugalmas béke tunya éveiben készült: fő célja az volt, hogy a megcsonkított, sok értékétől megfosztott drámai költemény megszokott színpadi képe helyett a közönség megkapja a teljes Madáchot. Csaknem kihagyás nélkül, az „űrjelenet" bekapcsolásával állították akkor színpadra a Tragédiát A gazdagság, gondtalanság és bőség évei voltak: a külső kiállítás fényével, pazar változatosságával, a modern gépezetek, technikai lehetőségek felhasználásával, olyan színessé és pergővé vált az előadás, hogy a teljes Madách nem fárasztotta a közönséget. Aminek bizonysága, hogy rövid idő alatt tizenöt előadást ért meg; lendületében csak a háború kitörése miatt torpant meg. Azzal a langyosvizes megszokással, hogy a mennyország szép vagy kevésbé szép, szőke parókájú, szárnyakkal fölfegyverzett segédszínésznők térdeljenek mértani pontosságú sorban, s hogy Gábor, Mihály és Rafael főangyalok szárnyaló eszméit lágy, simogató hangon csicseregjék vagy selypítsék - vékony női hangok -, ez a rendezés szakított. Igaz, hogy a Madách instrukciója így szól: Az Úr dicstol környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. De ezt a költő nem színpadra képzelte. Hiszen aki szolgailag követi az instrukciókat, annak az Urat is oda kellene ültetnie valami kasírozott aranytrónusra, térdét verő ősz szakállal. Profanizáló és ízléstelen lenne ez is, mint ahogy profanizáló a fogyatékos külsejű, fehér lepelbe burkolt, térdeplő színésznőfiókákat a festett mennyország reflektorfényébe állítani. Hagyján, ha Botticelli angyalait tudná megeleveníteni a rendező a színpadon!