Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - GEROLD LÁSZLÓ: A Tragédia színházi és irodalmi utóélete a Vajdaságban

jelenítése sem nélkülözi a kor modernségjegyeit. Mátrai-Betegh Béla írja kritikájában:

26 „A rendezői elképzelés Virág Mihály színpadi kidolgozásában rendkívül puritánul, tiszta körvonalakkal valósul az egyszerű és hatásos színpadi térben, Petrik Pál díszlettervező építményén. Virág nem ad segítséget a színészeknek külső eszközökben, hanem Madách és a saját rendezői gondolatából kényszeríti őket felépíteni és benépesíteni a mű világát. A történelmi álomlátást a szereplők fizikailag is maguk rendezik be, mintegy a saját álmuk anyagából teremtik meg a változó színtereket, s ez a színpadi-színészi megoldás ritka egyöntetű folytonosságot ad az előadásnak. A vízió így állandó reális tevékenységgel kapcsolódik össze, s hogy a színpad folyvást és láthatóan a szereplők közreműködésével alakul át, a nézőnek azt a gondolatot sugallja, hogy változó világát mindig és kizárólag az ember építi magának két kézzel és cselekvő eszméivel." A kritikus szerint a szabadkai előadás „elsősorban rendezői koncepcióban, egy-egy színész teljesítményében és színpadi látványban méltán beleillik az utóbbi években látott legjobb Tragédia-előadások sorába." Virág Mihály rendezését a társulat 19 este játszotta 9190 néző előtt, többek között Belgrádban is. A Politika kritikusa szerint

27 az előadás, Virág rendezésének erénye, hogy pátosztól mentesen, fegyelmezett visszafogottsággal hozta a mai nézőhöz közel Madách „történelmi-filozófiai poémáját". S bár harminc éve nem kapott színpadot Vajdaságban a Tragédia, Madách műve iránti figyelem nem szűnt meg. A színház szerepét az irodalom vette át. Előbb Szeli István ír kimerítő, több mint 110 könyvoldalnyi tanulmányt. Az ember tragédiájának délszláv recepciójáról, majd a magyar irodalom modernségének gyökereit kutató Bori Imre foglalkozik a művel mint a szimbolizmus egyik ősforrásával, Szeli István alapos és szisztematikus tanulmánya számba veszi a szerb, a horvát és szlovén fordításokat, előadásokat, illetve bemutatási szándékokat, összeveti a fordításokat, új adatokat tár fel. Valóban példás tudósi teljesítmény, érthetetlen, hogy a Madách-irodalomban mind ez ideig nem kapott kellő helyet és figyelmet. Ebben a tanulmányban esik szó Sinkó Ervin Magyar irodalombdi Madách-említéséről. Sinkó a Széljegyzetek a költészetről, a költészet és a történelem viszonyáról és az irodalomtörténet problematikájáról című tanulmányának A költészet eretneksége című fejezetében említi Madáchot, Szeli szerint tévesen értelmezve a bizánci színt, mert Sinkó a történelem helyes és helytelen interpretációjának kérdését veti fel, holott Ádám-Madách ebben a színben (sem) „történelemből, hanem költészetből felel". Sinkó tehát, aki tanulmányaiban külön nem foglalkozott Madách művével, mintha - noha ezt Szeli nem mondja ki - a Lukács-féle Tragédia-tlteM.ök táborába állt volna. Bori, ki az irodalmi modernség kezdeteit Arany, Jókai és Vajda életművében keresi, Madáchot sem kerülhette meg. A Tragédiát „a modern szimbolista magyar líra első nemzedékére gyakorolt hatásával", illetve „a problémák oly feltűnő hasonlósága tényével" látja modernségképünk előfutárának, szálláscsinálójának. Bori abból indul ki, hogy a mű keletkezése egybeesik a „magyarországi polgárosodás sajátos történelmi" pillanatával, ennek hatását mutatja, amit pesszimista és optimista olvasatok egyaránt bizonyítanak. Egyfelől abban a szemléletben jut ez kifejezésre, hogy lehetségesnek látszik „az Éden visszaszerzése", másfelől abban a felismerésben, hogy „az embernek az Édent visszaállítania abban a formájában, amelyben elveszítette, nem lehetséges". E kettősség felismerése vezet el a