Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Székely György: Az átmenet dramaturgiája. Korai dramatikus emlékeink dilemmái
XVI. században érvényesülő, ún. „kettős hagyomány"-ról van szó. Az egyik az a középkori, nyugat-európai teátrális gyakorlat, amely az i. sz. ezredik évtől kezdve a húsvéti és karácsonyi keresztény liturgiára épült, és néhány évszázad során az egész „üdvtörténetet" átívelő, az emberi társadalom minden jellemvonását magába ölelő, szentet és puritánt a profánnal egybekeverő „kontrasztos" dramaturgiát alakított ki a misztériumokban és a mirákulumokban. Ezekben nemcsak hogy egymás mellett szerepelhetett a csoda és a kocsma, a mártírok kínja és a röhögés, de ezek nélkül a középkor embere egyszerűen nem érezte volna teljesnek a színpadi univerzumot. Ebbe a hagyományba tört be a XV. századtól kezdve a humanista filológusok által feltárt, másfélezer év előtti antik hagyomány, benne a „tiszta" műfajok szigorú, sőt, neofitákhoz méltóan, az antikokénál is szigorúbb dramaturgiája. A két réteg szinte a földtani tektonikus mozgások iszonyú energiájával ütközött, súrlódott; minden reneszánsz író megmérkőzött ezzel a dilemmával. Shakespeare könnyebben, Ben Jonson és Corneille kínlódva, belső és külső erőkkel vívott harcok közepette. Az új ötvözetet ott és akkor volt a legkönnyebb létrehozni, ahol bibliai történetet kellett színpadra vinni - legfeljebb a felvonásra osztás horatiusi szabályát illett alkalmazni. Ez esetben senki sem vette rossz néven, ha kontrasztos elemek keveredtek a történet előadásába. Ezért kell szélesebbre vonnunk a Bornemisza ihlető forrásait kutató hálót, és nemantik példák után kell körülnéznünk. A korszak egyik legnépszerűbb iskoladrámája lett Guilhelmus Gnapheus (14931568) Acolastus c. darabja, amelyben békességben találjuk egymás mellett a tragikus hangvételt és a komikus betéteket. Még közelebbi példát mutat Sixt Birk (1501-1554) Sapientia Salomonis c. drámájában (1539), amelyben a szerző - a középkori gyakorlatot folytatva gond nélküli természetességgel emeli be a bölcs Salamon mellé a népi komikus-hősfiguraként értelmezhető Marcolphus alakját. 17 Keresztelő Szent János históriája mindenképpen tragikus kifejletű. Mégis, éppen ebbe a történetbe helyezett be Jacob Schoepper 1546-ban publikált művében - cím: Ectrachelitis, sive Iohannes Decollates - Heródes mellé egy udvari bolond figurát, egy Morio nevű szereplőt. A téma nyilván sikeresnek bizonyult, mert két év múlva, 1548-ban, a darab kiadója, Martin Gymnicus, Kölnben megjelentette Nicholas Grimald Archipropheta c. tragédiáját. A királyi házaspár mellett itt már nemcsak egy Morio kap szerepet, de még egy szíriai rabszolga és egy cselédlány is szaporítja az alacsonyabb rendű szereplők gárdáját. És még valamire fel kell figyelnünk ebben a latin nyelvű drámában. Heródes és Heródiás ugyanis egy romantikus hevületü, szinte extatikus dialógusban vall egymásnak szerelmet, ekképpen: Heródes: Queadmodu agitur deliciolu meu? Herodias: Hercule, Si laetus es tu, ego laeta, liliolum meu. Heródes: Quis, o quis taiem non amet faciem lubens? Quis non exosculetur hanc lubentius? Da, da roganti basium mihi, cor meum. Herodias: Sic, sic, suauissimum caput. - Sane nihil Mutuum ad amorem iam posse adijci puto. Regit mens una nostra amborum corpore. Idem est uelle, est idem nolle, ijdem ambo sumus! 18 Tegyük már most mellé azt a párjelenetet, amelyet - s ez természetesen Szophoklésznél nincs meg - Bornemisza iktatott be a játék elejére:
