Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Székely György: Az átmenet dramaturgiája. Korai dramatikus emlékeink dilemmái
SZÉKELY GYÖRGY Az átmenet dramaturgiája Korai dramatikus emlékeink dilemmái V A szokástól eltérő módon mondanivalóm világos kifejtése érdekében következtetéseimet már itt, e kis tanulmány elején megfogalmazom. Vitatom a Régi Magyar Drámai Emlékek (a továbbiakban RMDE) szerkesztői szemléletét, amely véleményem szerint - nagyszabású filológiai apparátusa ellenére -, túlságosan egy kalap alá von mindent, túl sok szövegemléket minősít drámának. Az a módszer ugyanis, amely minden „beszéd-váltásos" (hiszen jó néhány esetben még a párbeszéd jelenléte is kétséges) szöveget drámai alkotásként kezel, megengedhetetlenül leegyszerűsíti a magyar nyelvű drámairodalom kialakulásának tényleges menetét: elért fejlődési állapotnak tekint csírajelenségeket. Mivel elmulasztja a részletes szerkezeti elemzést, ezáltal az egyes emlékek művelődéstörténeti „helye" sem állapítható meg, és így hamis kép marad meg bennünk. Különösen, ha a hagyományos műfajmegnevezéseket erőltetjük rá a csak szélesebb skálán elhelyezhető, dramatikus jellegű fennmaradt szövegekre. Ezért első feladatunk, hogy az RMDE által közölt korpuszban szétválasszuk a különböző alkotói módszerrel készült műveket: a középkori nyugat-európai keresztény dramaturgiával írottakat, illetve a humanizmus talaján keletkezetteket. Másodszor: fel kell idéznünk azt a folyamatot, amely a XVI. század kezdetétől az európai irodalmi közéletben a „klasszicista" dramaturgia felfedezéséhez vezetett, majd a humanista irodalmárok köreiben egyre inkább követelménnyé, szinte kötelező szerkesztési elvvé alakult. Harmadszor: ezt a kettősséget figyelembe véve kell elhelyeznünk a fennmaradt magyar nyelvű szövegemlékeket, feltárni szerkesztési dilemmáikat, de legalábbis utalni sajátosságaikra. Nézzük az első kérdéskört. Ha a drámai szituáció „konkretizálódásának módja, ... szerkezeteinek különbözősége konstruálja a műfajokat" (Bécsy Tamás definíciója), akkor éppen ez a kulcsa a szétválasztásnak, a rendszerezésnek. A két csoportot a „keresztény", illetve a „humanista-klasszicista" dramaturgiával készült alkotásokból alakíthatjuk ki. Az előbbi legjellegzetesebb darabjai átfogó-epikus szemléleten alapulnak: az ív a világ teremtésétől az Utolsó ítéletig terjedhet. Az egyes egységeket egy „virtuális üdvtörténet" fonalára lehet az egymás mellettiség jegyében felfűzni. A másik kategória elméleti alapja és szerkesztési elve a tömbszerű zártság, ezen belül a szigorú összefüggésekre alapozott, az egymást logikailag feltételező arisztotelészi „eleje - közepe - vége" kezelési mód. Ez eredetileg nem felvonástagolást jelentett, azt csak a latinitástól kezdve kezdték szorgalmazni. Köztudomású ezenkívül az is, hogy míg a római antikvitás elfogadta még a senecai könyvdrámát is, addig a középkori Európa dramatikus termése eleve a megjelenítő színjáték számára készült. Mi nem tartozik hát az RMDE szöveganyagából a szorosan vett, klasszicista elvek szerint szerkesztett drámairodalom körébe? Mindenekelőtt az ott 1-től 19-ig besorolt szövegek. Nem kezelhetők ebben a kategóriában a „töredékek". Nem ide tartoznak az eleve más funkciót szolgáló, formailag is alapjaiban más jellegű alkotások.
