Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről

hasonló megoldásokat egészen különböző korokban, egészen különböző szerzőknél? Ebben a pillanatban tárgykörön a mű témáját, adott műnemét és a szerző témájához való viszonyát egyaránt érthetjük. Tudott dolog, hogy Euripidésznek vannak olyan drámái, amelyekben a történet nem a benne lévő oksági láncolat révén jut el a ,jó véghez". Apolló és Pythia beavatkozása nélkül vagy az anya öli meg a fiát, vagy a fiú az anyját az Iónban, Athéné megjelenése nélkül Thoasz király megöli Oresztészt és Iphigeneiát a tauruszok földjén; Theonét pedig bátyja a He lenében, a Dioszkuroszok epiphániája nélkül. Az elromlott hírű „deus ex machinât" Euripidésznél is lehet úgy értelmezni, mint az Ión, Oresztész és Iphigeneia, illetve Theoné fölött őrködő gondviselést, amely akkor jelenik meg, amikor már minden veszve van, de amikor az isten nem engedi megvalósulni azt a szörnyű tettet, amely sértené az isteni és emberi világot egyaránt; a tettet, amely ismét megbontaná a rendet a mérték áthágásával. De nincs-e Euripidésznél régebbi, az övével ugyancsak kizárólag elméletileg összekapcsolható műforma, amely világszemléletének egyik aspektusa - talán már Euripidésznél - az isten gondviselő erejévé módosult? 1950-ben jelent meg Theodor Gaster Thespis c. könyve,

6 amelyben kimutatta, hogy a közel-keleti és óegyiptomi vegetációistenek rítusai azonos modell, azonos pattern szerint épültek föl, s közölt is jó néhányat. 1959-től több éven át adták ki Joseph Campbell The Masks of God c. mitológiatörténetét négy kötetben. Az Ozirisz, Dummuzi, Telepinu, Baal stb. istenekhez kapcsolt ún. évszaki rítusokat is alapul véve értelmezte, hogy miként bontakozhatott ki a mitológia és a rítus. Abból indult ki, hogy „a kultúra történetében rendkívülien régi eszme a halál és újjászületés eszméje".

7 Úgy látja, lényeges különbség van a növénytermesztő és a vadászó népek mítoszai és rítusai között, éppen a halál különböző felfogása és értelmezése következményeként. Számunkra az előző a fontos, amelyről ezt írja: „...a növénytermesztő népek számára a halál az élet természetes fázisa, amely összehasonlítható az újjászületendő mag elvetésének pillanatával".

8 A halálnak ebből az értelmezéséből származtatja a Nagy Anyaistennő kultuszát, amelyet az i. e. 3500-tól kezdődően a templomi papság dolgozott ki mind a Nílus, mind a Tigris és Eufrátesz völgyében. A világ egésze három rétegből épül föl: univerzum (makrokozmosz), társadalom (mezokozmosz) és egyed (mikrokozmosz). E három réteg teljes egységben és maradéktalanul összhangban van. A világ egésze tehát végső soron isteni és emberi világszintből tevődik össze; noha mindkettő tovább differenciálódik. A különböző létszinteken a középpont nemcsak uralkodik, hanem meghatározza az egész kört, amely mintegy szervesen tartozik hozzá. A középpont a földön a király, az égi szférák egyik szegmentumán a Vegetációisten(nő). A Nagy Anyaistennő kultuszához éppen úgy hozzátartozik az Alvilág, mint a Vegetációistennő rítusaihoz. Az istennő leszáll az Alvilágba, vagy oda rabolják el, majd felszáll, visszatér onnan. A gondolatkör lényege, hogy a földbe vetett mag, amelyet mint élőt vetnek el, s amely a földben, az Alvilágban meghal, kétszeresen is újjászületik: mint anya és mint sarj. Theodor Gaster szerint

9 a közel-keleti rítusok a növényi, az állati és az emberi világ megújulását, felpezsdítését, az élet további folytatását szolgálták. A Vegetációistennő vagy -isten is megöregszik a természet őszi sorvadásakor és meghal télen. Neki újjá kell születni. Az ősi Vegetációistennő funkciója - mint pl. Demeteré is - az, hogy az emberek hozzájárulásával, az isteni és emberi együttcselekvéssel biztosítsa az élet fennmaradását. Euripidész korára megrendült az istenek és emberek eddig hitt, ez idáig elfogadott viszonya, mint erre Euripidész több drámájában történik utalás. A „deus ex machinaként" megjelenő isten már