Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Színháztörténet - Rajnai Edit: A Magyar Színház műsorpolitikájának története (1907-1918)

és társadalmi színművek esetében is egyre fontosabb követelmény lett. A műsorpolitikai újítás a főváros nagyszínházaival szemben két új törekvésben rejlett. Az egyik - a Vígszínházzal szembeni - a Nemzeti Színház műsorába tartozó darabok előadatása, a másik - a Nemzeti Színházzal szembeni - pedig a harmadik műsorréteg játékstílusának a megújítása volt. „...a realizmustól igyekszünk menekülni, és stílust keresünk, ami az irodalomban is így van, ahol a realitásokat gyűjtő természettudományos naturalizmus után egy szintetikus, egy metafizikailag abstrahálható, egy stílust kereső új romantika kezd kivirágozni." - írta Márkus László, a Magyar Színház főrendezője 1912-ben.

49 Amit a Magyar Színház irodalmi és művészeti irányokat, mozgalmakat élénken figyelő rendezője az irodalmon és színházon belülről közelített meg, abból Beöthy László igyekezett ütőképes műsorpolitikát kovácsolni. Ezen a ponton találkozott a közönségigény, a színházvezetés és a század elejétől kibontakozó színpadművészeti forradalom. Ez utóbbi hívei - az Izabella téren elsősorban Márkus László - új színpadi kifejezésformákat kerestek a színpadi tér és játékstílus újjáformálásához, s elsőként a meiningeni historizmustól legkönynyebben elszakítható, a mesei, konkrét kortól, helytől elvonatkoztatható vagy különböző korhoz-térhez szabadon asszociálható drámákat választottak a kísérletezéshez. A színházvezetés által felismert lehetőség és a színházat megújítani kívánó törekvések találkozásából született a Magyar Színház harmadik műsorrétege, ezen belül is elsősorban az első három évad két előadása: a Hamlet és a Faust.

50 Az eredmény osztatlan kritikai és közepes közönségsiker volt. A sajtó a produkciókat méltató lelkes bírálatoktól volt hangos, a Hamletből pedig összesen 16, a Faustból 14 estére és délutánra futotta. Shakespeare és Goethe műveiből az Izabella téren sem született slágerelőadás. Feltűnő azonban, hogy a „dekoratív stilizálás" mesterei közül Maurice Maeterlinck csak A kék madárral, Oscar Wilde a korai kísérletének tekinthető Pádua hercegnőjével, Gabriele D'Annunzio pedig egyetlen művel sem szerepelt az Izabella téren.

51 A mesedrámák reneszánsza elsősorban a magyar szerzők új darabjain - Szíriusz, Az arckép -, továbbá más színházak régi bemutatóinak felelevenítésén alapult - A szerelem iskolája, Vízözön -, kevés sikerrel.

52 A végül kétfelé ágazó harmadik műsorréteg mesei-látványos színjátékai közül igazán csak a nagy apparátust mozgató, csillogó látványossággá váló produkciókat támogatta a közönség: leginkább Maeterlinck Kék madarai, valamint a zenekart és számos statisztát felvonultató Peer Gyntöt.

53 Ali évados ciklus második felére a történeti-mesei műsorrétegen belül a mesedrámák közé sorolható művek bemutatói megritkultak. A kék madár után négyéves szünet következett, s a színház csak ezután szánta rá magát, hogy belefogjon Ibsen drámai költeményének magyarországi ősbemutatójába. A harmadik műsorrétegbe tartozik Szophoklész Oidipusz királyának Max Reinhardt rendezte előadása. A produkciót Beöthy László egyszerűen „megvásárolta". Reinhardt arénába álmodott Oidipusz-rendezése világjáró produkció volt. Az első előadást 1910. szeptember 25-én tartották a müncheni Musikfesthalléban, a második állomás a berlini Zirkus Schumann volt, a következő helyszín pedig a Zirkus Busch Bécsben. A produkció bejárta a német nyelvterületet: Hamburgot, Stuttgartot, Drezdát, Magdeburgot, Mannheimet, Hallét, s ezután, 1911. szeptember 19-én a Beketow cirkuszban Budapest közönsége is láthatta Reinhardt rendezését.

54 A magyar fővárosba a német társulat helyett azonban csak a koncepció és a rendezés vándorolt, a szereplőgárda a Magyar Színház társulatának tagjai közül került ki, a betanító játékmester pedig Vajda László volt. A budapesti Oidipusz-nroánkcxót, amely a rossz idő beálltával a Beketow cirkuszból az Izabella térre költözött, Reinhardt ren-