Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Színháztörténet - Enyedi Sándor: Ferenczi Zoltán erdélyi színháztörténete száz év után

Egészben véve a mű nagy szorgalommal és ügybuzgalommal, gazdag anyagkészlettel, világos tagozattal és csoportosítással van írva, s kiváló nyeresége lesz színészetünk történetének. Hazafiúi tisztelettel Kolozsvárt 1895. nov. 8. Dr. Szádeczky Lajos egyet, tanár Amikor végre megjelent Ferenczi Zoltán erdélyi színháztörténete - Márki Sándor elsőként ismerteti és méltatja a Századok hasábjain. „A kéziratban beadott műről annak idejében a bizottság előtt alkalmam volt bíráló jegyzeteket közölni; itt csak tartalmát ismertetem, hogy könnyedén napirendre ne térhessünk az annyi lelkesedéssel és tudással készült könyv felett."

3 Könnyedén napirendre nem tértek a megjelent mű felett: még 1898-ban az Erdélyi Múzeum írt róla ismertetést.

4 Az F. J. szignójú szerző is inkább a művet ismerteti és értékeli, új szempontot a Ferenczi-mű olvasásához nem ad. Kritikai észrevételei nem számottevőek; megemlíti, hogy Ferenczi Zoltán nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon Katona József Bánk bánja, eljutott-e az Erdélyi Múzeum pályázatára Kolozsvárra? (Erre vonatkozóan a következő száz év kutatásai sem tudtak egyértelmű választ adni.) Az Erdélyi Múzeum szemleírója jelentős műként üdvözli Ferenczi Zoltán munkáját. Dr. Vincze József az ItK-ban ismerteti

5 az előzőnél is kevesebb tárgyi hozzáértéssel, de vég-"ítéletét" illetően megegyezik véleménye az előzők pozitív méltatásával. A kolozsvári színházi monográfiának legátfogóbb kritikai méltatását Bayer József végezte el a Magyar Kritika hasábjain.

6 A mű értékeit nem vonja kétségbe - de ő az egyetlen, aki bírálatot ír, és nem méltatást vagy ismertetést. A korábbi bírálók közül Márki Sándor, aki történészi szempontok szerint mérlegeli a művet; a színháztörténet sajátos színházi vonatkozásai azonban nem kerülnek előtérbe. Szádeczky Lajos elvárta volna a „kiválóbb színészek részletesebb méltatását", de ennek teljesítése szerinte túlfeszítette volna a kötet kereteit. Bayer József éles szemmel fedezi fel a mű egyik leglényegesebb hibáját: a szerkezet aránytalanságát. Teljesen igaza van, amikor szóvá teszi, hogy Ferenczi a későbbi részek rovására túlságosan leragadt a bevezető részeknél, amelyek közül a téma szempontjából felesleges „Az iskolai drámák Németországban", valamint a jezsuita drámákról szóló rész. Általában sokkal rövidebben és tömörebben kellett volna megfogalmazni a színház létrejöttének előzményeit. (Ezek a részek akár külön kötetbe kívánkoztak volna!) Bizonyára igaza van abban is, hogy a monográfia sokat foglalkozik a színház építésének részleteivel; a felsorakoztatott rengeteg számadat megnehezíti az olvasó tájékozódását, s szerkezeti aránytalanságokat eredményez. „A munkájának kompozícióbeli nagy hibája" akkor is szembeötlő, amikor az egyes fejezeteket hasonlítjuk össze, ennek eredménye, hogy „monumentális alapzatra kisszerű, elnagyolt épületet rak"; ez utóbbi megjegyzés különösen az 1850 utáni részekre érvényes, s ahogy közeledik a századik évfordulóhoz - egyre fokozottabb mértékben. Az 1792-1821 közötti részt utólagos pótkutatásokkal sikerült kiegészíteni; az 1821-1849 közötti rész is alapos munka; Ferenczi idejében aligha lehetett volna sokkal pontosabban, részletezőbben megírni. Igaz, vannak figyelmen kívül hagyott források, mégis ezekben a részekben a hiányok ellenére sok új adatot tár fel; az 1792-1821 közötti rész fő erőssége, hogy elsősorban levéltári kutatásokra épült. Az 1850-1892 közötti rész azonban eléggé elnagyolt; számos akkor megjelent forrást - például a korabeli sajtó jelentős részét mellőzi, sok helyen megelégszik az egymást követő társulatok sommás felsorolásával.