Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Páll Árpád: Arisztophanész, avagy a komédia születése

nyolódik és Mneszilochosz nevű rokonával, aki vállalja, hogy asszonyi ruhába öltözve elmegy a titkos tanácskozásra s kikémleli: mit forralnak a nők a tragédiaköltő ellen? Ezt követi a Nőuralom, ez a derűs, minden eddiginél felhőtlenebb játék, melyben Praxagora a férfiak detronizálása után teljes vagyoni és szerelmi közösséget és egyenlőséget akar megvalósítani, de utópisztikus elképzelése megbukik az önzésen, kapzsiságon és az idős nők csillapíthatatlan szereleméhségén. Végül utolsó, ránk maradt darabja, a Plutosz egy részleteiben eddig is többször érintett témára, a henyék és érdemtelenek gazdagságának, a dolgos emberek szegénységének bírálatára tér vissza, s a kérdést ezúttal a cselekmény középpontjába állítja: Plutosz, a gazdagság vak istene visszanyeri látását s Zeusz és a többi isten nagy riadalmára érdemük szerint kezdi jutalmazni és büntetni az embereket. A témák - mint ez a sommás áttekintés is mutatja - nem közvetve, nem példázatok és áttételek útján, hanem közvetlenül kapcsolódnak Athén és a görög városállamok központi kérdéseihez és ellentmondásaihoz. Még A madaraknak, A békáknak, A nők ünnepének, A nőuralomnak s a többi más olyan komédiának is, amely időtlennek vagy elvonatkoztatottnak tűnik, van tágabb értelemben véve a kortársak magatartását, véleményét, ízlését formáló időszerű mondanivalója, ezek is a mítosz reális és racionális értelmezését, az elődök örökségének kritikai áttekintését, a társadalmi és erkölcsi kérdések elfogultságoktól és megrögzöttségektől mentes értelmezését sugallják. A mitológia, amely a tragédia termőtalaja és fegyvertára volt, már változó értelmű példázatok gyűjteményeként sem él tovább a komédiákban. Az istenek, ha itt-ott még elő is fordulnak, lényüket nem övezi tisztelet és dicsőség. Héraklész, aki egyszer-másszor lekenyerezhetőségével és megvesztegethetőségével okoz derűs perceket, még szerencsésnek is mondhatja magát, Dionüszosz (épp ő a vigalom, a bor és a színjátszás istene) A békákban úgy megijed, hogy felindultságának fiziológiai következményei is megmutatkoznak, nem is szólva arról, hogy különböző kényelmetlen helyzeteket elkerülni s apró-cseprő előnyöket megszerezni óhajtván, addig csereberéli öltözetét szolgájával, Xanthiásszal, míg mindkettőjüket alaposan elpáholják. Nem, határozottan nem a mitológia virágzásának, vagy akárcsak új változatai, új értelmezési módjai megszületésének korszaka ez, hanem inkább az ellenmitológiáé. Arisztophanész - talán mondanunk sem kell - az embereket sem kíméli. Kleón az i. e. 420-as évek Athénjának nagyhatalmú vezére, polgárainak „legnagyobbja", A lovagokban mint Démosz szolgáinak felügyelője szerepel s hosszú és mulatságos párharcot vív Agorakritosszal, a hurkásszal, aki csak azért nyeri el a nép kegyeit fejhosszal megelőzve őt, mert a közéleti érvényesülés fogásainak elsajátítása során még nála is gátlástalanabbá vált. S Kleonnak és Agorakritosznak sok más társa akad. Se szeri, se száma azoknak, akiket szüleik vagy saját maguk foglalkozása, származása, kicsapongó hajlama miatt kibeszélnek a színpadon, vagy akiket kipellengéreznek mint csalókat, kéjelgőket, perverzeket, elvteleneket, gyávákat, hogy az enyhébb esetekről, burkoltabb célzásokról ne is szóljunk. Költőnk, aki ha minden kötél szakad, színészként is fellép (Kleón szerepét ő játszotta el, mert más nem vállalkozott a feladatra, időnként saját magát is kigúnyolja, kineveti - igaz nem jellembeli hibákéit, hanem kopaszságáért. Hogyan reagálnak a kortársak? Felszabadító hatást alighanem a hibákkal, bűnökkel való nyílt szembenézés vált ki, bár valószínűleg akadnak, akik kárörömmel vagy félelemmel vegyes kíváncsisággal nézik, hallgatják a színpadon zajló történetet. Kleón hazaárulással vádolja Arisztophanészt, ám az emberiség gyermekkorának bírósága nem annyira gyerekes, hogy a vezért azonosítaná a hazával, így hát a nagyhatalmú férfiú is más megoldáshoz folyamodik: alaposan elvereti a drámaírót. A viszontválasz sem késik: míg a törvény meg nem tiltja, hogy élő vezető személy a komédiákban szerepeljen,