Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Páll Árpád: Arisztophanész, avagy a komédia születése

PÁLL ÁRPÁD Arisztophanész, avagy a komédia születése Ha fogalmat akarunk alkotni az i. e. V. század folyamán virágzott ógörög tragédiáról, akkor Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész műveiből meglehetősen gazdag és árnyalt kép bontakozik ki előttünk. Az előzményekre és a korra vonatkozó ismereteink egy részének bizonytalansága, foghíjassága ellenére nemcsak a szerzők és az alkotások sajátos jegyeit, egyező és megkülönböztető vonásait vehetjük számba, hanem a tragédia általános műfaji törvényszerűségeit és az első fejlődési szakasz jellegzetességeit is. Ha viszont a dráma fájának később kihajtott ágára, az óattikai komédiára vetjük tekintetünket élményszámba menő emlékért, élő benyomásért mindössze Arisztophanészhez fordulhatunk. Nem mintha az idő tájt egyedül ő írt volna vígjátékokat. Horatius, aki már kellő távlatból, de még az éle hagyományhoz kötődve tekintette át a görög dráma fejlődését, a közvetlen utókor többé-kevésbé általános vélekedését rögzítette, amikor az első időszak mintegy negyven vígjátékírója közöl Eupoliszt, Kartinoszt és Arisztophanészi nevezte meg a régi komédia atyjaként. Hogy egymáshoz közelálló esztétikai értékeket jelöl-e a felsorolás, vagy mindössze az utódok osztályozó hajlandósága alkotja meg a tragikus triász mintájára a komédia triászát - azt valószínűleg már soha nem fogjuk tudni teljes bizonyossággal eldönteni. Mint ahogy arra a kérdésre sem tudhatunk minden kétséget kizáró választ adni, véletlen-e vagy sem, hogy Arisztophanésznek tizenegy vígjátéka testálódott ránk, míg Eupolisztól és Kratinosztól csupán töredékek maradtak fenn? Értékítélet és tudatos válogatás rejlik-e a tény mögött, vagy azoknak van igazuk, akik az utóéletet úgyszólván véletlen és esztétikai tekintetben közömbös szempontoknak tulajdonítják, hangsúlyozván: Arisztophanész úgy beszélteti hőseit, ahogy a hellenizmus korában a piacokon, vásártereken beszéltek. A többé-kevésbé épen maradt komédiák atyjának életéről, életének külső eseményeiről viszonylag keveset tudunk: i. e. 450 (mások szerint 445) táján született és a 380-as években halt meg. Körülbelül húszéves lehetett, amikor első darabját bemutatták - talán fiatalságára, talán szókimondó merészségére való tekintettel - álnéven. Az inkognito nem sokáig tartott. Az i. e. 423-ban bemutatott Felhőkben már fölénnyel tekint vissza a kezdetre, bátran, sőt kérkedve vállalja az apaságot s lendületesen dicséri műveit és önmagát. Életének későbbi eseményeiről sem tudunk sokkal többet, szellemi arcéle azonban egyre határozottabb vonásokkal rajzolódik ki, vígjátékai egyre sokszínűbben vallanak a kor emberének eszményeiről, dilemmáiról és válságairól, a remények ellobbanásáról vagy erőre kapásáról. És a művek sora nem apad el az i. e. 389-ben bemutatott Plutosszal, az általunk ismert utolsó darabbal sem; Arisztophanész ezután még két vígjátékot ír, ezek azonban bemutatásukkor már nem őt, hanem fiát tüntetik fel szerzőként. Az óattikai vígjátékot a tragédia fiatalabb, rakoncátlan, de nem méltatlan társaként szokás emlegetni. Talán még találóbb: testvért mondani. Dionüszosz, a bor és a vigalom istene ugyanis egyiknek is, másiknak is ihletője és védőszentje. Amint a tragédiában a kórus egyre csökevényesebb formában, mégis jól felismerhető módon utal a műfaj egyik csírájára, a kultikus szertartás gyászdalára, azonképpen a komédia közepén előforduló s a témával többnyire csak lazán összefüggő (inkább a szerző közérzetét megszólaltató) parabaszisz is a szertartás lírai betéteire vezethető vissza. Még ennél is közvetlenebbül vallanak a dionüszoszi eredet másik fontos eleméről, a mimetikus játékról, a nagy hassal, még nagyobb fenékkel