Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

Az édeni világszintet Ádám és Éva kapcsolatának mellérendelő jellege hozza létre. E sajátos mellérendelés az egymáshoz, illetve az isteni hatalomhoz való viszonyulásukban ragadható meg, ám ehhez előbb értelmeznünk kell ez utóbbi jelentését, a dráma cselekményében betöltött szerepét. Feltételezés csupán - tehát bizonyítandónak tekintem -, hogy e színpadi megjelenítés nélküli, ám hatásában rendkívül valóságos szerepkör a drámában létrejövő párkapcsolatok (az Ádám-Éva, majd a földi világszinten az Ábel-Arabella, illetve a Káin-Arabella páros) kollektív tudatának komplex metaforája. A továbbiakban - a tulajdonképpeni elemzést megelőző lépésként - azt kísérelem megvizsgálni, hogy a bűnbeesés mítoszának összefüggésrendszere, a hozzá kötődő bibliai/mitológiai archetípusok jelképvilága mennyiben támogatja, esetleg mennyiben és hogyan zárja ki e hipotézist. A kegyelmi állapotban, édenkerti történetüknek a teremtéstől a bűnbeesésig terjedő szakaszában Ádám és Éva számára a párkapcsolat mi-tudata ontologikus, ellentmondásmentes adottság. Abszolút hatalma a prehistorikus közösség kollektív tudatának jellemzője, annak az állapotnak a metaforikus kifejeződése, amelyben a közösségen kívüli létezés elképzelhetetlen: bármely kívül kerülő, attól elszakadó egyed sorsa eleve a pusztulás, a biztos megsemmisülés. Az emberi létnek ebben a szakaszában az egyed (a közösség méhében formálódó proto-individuum) ezt az abszolút függést feltételezhetően nem alá-fölérendelésként érzékeli: plasztikus hasonlattal élve, ugyanolyan értelmetlen itt alá- és fölérendelésről beszélni, mint a magzat és az anyai szervezet kapcsolata esetében. De mint minden hasonlat, ez is sántít, hiszen feltételeznünk kell, hogy ez a proto-individuum valamilyen formában érzékeli önmagát, társát, illetve közösségét; csakhogy ezt sajátos módon teszi: önmagát a mindenható közösséggel egybelévőnek „tudja", olyannyira, hogy saját egyediségére is csak általa, közvetett én-tudás formájában képes reflektálni, s ugyanez a közvetítettség jellemzi társához való viszonyát is. A mítosz sajátos nyelvén ezt fejezi ki az Úr feltételezése, hogy harmadik valaki árulta el Ádámnak és Évának mezítelenségüket. (Vö. „Ki monda néked, hogy mezítelen vagy?"), mert erre maguktól nem jöhettek volna rá - a bűnbeesés pillanatáig ugyanis egymást és önnön egyediségüket is csak általa, az Ő mindenható kegyelme által érzékelhetik. (Vö. „És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek.")

21 Én-tudásnak és kollektív tudatnak ez a közvetlen egybelévősége bomlik meg az első bűn válságában, amelyet az individuum önmagára ébredésének megrázkódtatása idéz elő. Ami eddig szétválaszthatatlanul összetartozónak tűnt, elválik egymástól ebben a válsághelyzetben: metaforikus formában ezt fejezi ki az Úr elől hasztalanul rejtőző emberpár riadalma, illetve a mindentudó isteni hatalom fölöslegesnek tűnő kérdése. (Vö. „Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?")

22 Éva engedetlensége nyomán Ádám olyan problematikus döntéshelyzetbe kényszerült, amelynek két alternatívája mind ez ideig csak együttesen, szétválaszthatatlan egységben létezett számára. Párkapcsolatuk mi-tudata (az isteni hatalom), illetve az ennek mindenhatósága ellen föllázadó embertárs között kell választania ebben a döntéskényszerben, amelynek reális megoldása: vagy mindkettőt együtt, vagy egyiket sem.