Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - GAJDÓ TAMÁS: Feld Irén társulata a Budai Színkörben (Ószi ciklus, 1917)

felvonásos, a Júlia kisasszony és Eduard Stucken műve, a Ninon de Lenclos. Sőt újabb Strindberg-bemutatót is tartotak.ylz erösebb c. jelenetet Feld Irén és Kassákné Simon Jolán játszotta el. Ez lehetett az Őszi ciklus igazi irodalmi csemegéje. Strindberg írói-színiigazgatói programdarabja volt a mű, hiszen saját színházában (Skandinavisk försöksteater) a megnyitó előadáson ezt is játszották. A budapestiek 1908-ban, a Hebbel Theater előadásában már láthatták a művet, amely a budai előadás után „hamarosan", 1920-ban kötetben is megjelent, Katona Gábor fordította le a Fővárosi színházak műsora c. sorozat számára. Valószínű, hogy 1917-ben Feld Irén németből fordította le a darabol. Tervezték Szederkényi Anna Leánytragédia c. művének színrevitelét. A bemutatóra azonban nem került sor. Sem akkor, sem később. Szederkényi Annának nem maradt fenn ilyen című színműve. A vállalkozás egyetlen „foltja" Raupach Molnár és gyermeke c. „érzelmes drámájának" műsorra tűzése. Ez volt Feld Zsigmond színházában a szokásos mindszenti ünnepi színmű. A dráma, noha valaha (1833-ban) éppen a budai Várszínházból indult a Nemzeti Színházon át fővárosi diadalútjára és Szerdahelyi József fordította, ebben az időben már csak a ligeti színkör műsorán szerepelt. A XVIII. századi Romeo és Júlia-történet illogikus, ugyanakkor a miszticizmust is nélkülöző halálesetekkel nem egykönnyen emészthető produkció. Istenfélést sugall — bemutatva az elkárhozás szörnyű kínjait. Igazi színpadi ponyva. Feld Irén tanult a Kamarajáték sikertelenségéből: azt a taktikát követte, amelyet az igényes színiigazgatók többsége. A közönségnek tetsző művek nyereségéből, vagyis a nem ráfizetésből finanszírozták az irodalmilag értékes, a nyugat-európai színházi törekvések legjobb hagyományait követő művek előadását. De elkövette apja hibáját, aki a fércművek műsoron tartásával beskatulyázta magát, s bármit is tett a színházi kultúra fellendítésére és ápolására — nem vették tudomásul. De csakugyan arról van-e szó, hogy Feld Irén szakított a progresszív színházzal a bevétel érdekében? Édesapja visszamlékezésének egy mondata talán magyarázat arra, hogy az előadott színművek közül miért csak néhány idézi a Kamara játék műsorát: „1914 [...] Irén leányom a nyomorgó művészeknek nyújtott segítséget."

8 így valóban a bevétel volt a fontos, nem az irodalmiaskodás. 1917 őszén a hátországi élet, különösen a fővárosban olyan sanyarú volt, hogy nem szabad Feld Irénnek felrónunk, hogy nem a közönség nemesítésén fáradozott, hanem az állástalan színészeknek teremtett színpadot. A „társulat" nőtagjai közül sokan voltak szerződés nélkül, a férfiaknak egy része pedig a frontról érkezhetett szabadságra. (Talán sebesülésükből lábadoztak?) Az bizonyos, hogy Arányi József, Bálint Béla, Jávor Alfréd, Pázmándy Károly, Pethő Pál, Szőreghy Gyula, Torday Ottó harcolt az első világháborúban.

9 De Karinthyné Judik Etel és Kassákné Simon Jolán szereplése arra utal, hogy a jótékonyság mellett Feld Irén eredeti elképzeléseit is szem előtt tartotta: színpadot teremteni egy népszerűtlen színjátéktípusnk, amelyet a Thália Társaság, a Kamarajáték és az Új Színpad képviselt a legmarkánsabban, s a kortársak helytelenül úgy nevezték el: „irodalmi színház". Feld Irén Őszi ciklusát eddig nem ismerte a színháztörténet, pedig modell-értékű lehet szervezése és létrejötte. Mennyi egymástól távol lévő szempontnak felelt meg egyszerre! 1. Feld Irén szívesen játszott szerepeire épül a műsor. 2. Vonzó színészegyéniségek fel-