Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - NAGY PÉTER: Elnöki megnyitó

Nagy Péter: ELNÖKI MEGNYITÓ Tisztelt Irodalomtörténeti Társaság! Hölgyeim és Uraim! Amikor összegyűltünk Katona József szülővárosában, Kecskeméten, hogy megünnepeljük a nagy drámaíró születésének kétszázadik évfordulóját, kicsit úgy érezhetjük, hogy játszik velünk az idő, s múltba néző szemünk káprázik. Hiszen most ünnepeltük Széchenyi István bicentenáriumát — hogy lehet az, hogy Katonáét utána ünnepeljük, Katonáét, aki a köztudatban szinte generációval előzi meg az Akadémia-alapító grófot? Valóban, a történelemnek vannak ilyen furcsa játékai: Széchenyi és Katona a maguk korában kortársak voltak, talán egy hónap választotta el egymástól a kettő születése napját; mégis a tudatunkban, a múltra-emlékezésünkben mint más-más nemzedék tagjai jelennek meg lelki szemünk előtt. S ebben részben az jelentkezik, hogy a szerencsétlenül-ostobán rövid életű Katona már meghal addigra, mire Széchenyi igazán országos jelentőségű névvé lesz — Katona halála a Hitel megjelenésének évére esik —, de talán az is, hogy melyikük tevékenységét érezzük közelebb magunkhoz, melyikükét érzékeljük aktuálisabb jelentőségűnek. Széchenyi István alakja a magyar történelemben maga a romantika megszemélyesítése — a romantika legjobb és leginkább a jövőbe mutató vonásainak a perszonifikációja. Katona József ebben is egy előző kor fia: ő valójában a romantikáig sosem jut el; az, ami Széchenyinek a felkészülés egy-egy lépcsőfoka volt — a felvilágosodás, a szentimentalizmus, a Sturm und Drang —, Katonának maga volt az aktualitás, a megélt és gyakorolt újdonság. Talán mindennél inkább ez okozza, ha kettejükre gondolva nemzedéknyi különbséget látunk alakjuk között. Irodalomtörténeti, sőt azt lehetne mondani, jelző nélküli közhely, hogy Katona tragikus zseni volt, hiszen jóval a halála után érte el a dicsőség és a megbecsülés. Igazi felfedezése a múlt század hatvanas éveire tehető, amikor Arany írja Bánk bán-jegyzeteit, amikor Gyulai Pál megírja akadémiai székfoglalóját Katonáról, amely nem sokkal később könyvvé szélesedve válik közvéleményformáló erővé, elsősorban a középiskolai tanárok nemzedékeinek során át, akik számára Gyulai Katona-könyve kánonná változott. Kora s kortársai is elismerték, de korántsem tartották korszakosnak, s távolról sem hibátlannak: az a fogadtatás, amiben aktuálisan Vörösmarty vagy Toldy részesítette, korántsem volt egyöntetűen rajongó. S ha a kor többi reakciójára kíváncsi valaki, Fenyő István nemrég megjelent Valóságábrázolás és eszményítés c. kritikatörténeti kötetében bőséges anyagot találhat rá, amely azonban nem nagyon tér el az előbb vázoltaktól. S ha a maga korában fogadtatása nem volt fenntartás, sőt zavar nélkül, ezt az utókorára is el lehet mondani — legalábbis, ami a színpadi utóéletét illeti: erről tanúskodik Hevesi Sándor Bánk-tanulmánya éppúgy, mint Illyés Gyula félresikerült Bánk-átírása. Katona igazi tragédiája a magam megítélése szerint a tehetség s a kora adta lehetőség közötti szakadékban jelent meg. Magyarországon a kor nem volt még érett rá, hogy befogadja azt a tehetséget, amely Katonában megnyüatkozott, s amely a közönség számára