Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)
200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - MÁRTON LÁSZLÓ: Bánk bán, a királyné megmentője
és rosszindulatú, barbár alattvalók sokasága közepette. Grillparzer itt érzi legpontosabban — se tekintetben talán nem túlzás a nyolcvan-száz évvel későbbi osztrák szerzők előfutárának tekinteni — az államhatalom eszmei kiüresedését és külső fegyelmező faktorrá válását; s a figurák megformálása némileg már a pszichoanalízist vetíti előre, vagy legalábbis valószínűvé teszi, hogy Grillparzer olvasta Carl Gustav Carust. A fentiek alapján nem meglepő, hogy a darabot, lojális tendenciája miatt, átengedte a cenzúra, ám a császár személy szerint annál idegesebben reagált az 1828-as bemutató után; a közismert anekdota szerint egyedüli tulajdonosa szeretett volna lenni a darabnak. Kérdés azonban, hogy Grillparzer, akit igazán nem lehet vaskalapos konzervatívnak nevezni, miért és főleg mi iránt volt lojális. Erre akár egészen röviden is lehet válaszolni: Ausztria, pontosabban a Habsburg-birodalom híve volt, éspedig nem valamiféle szűkebb körű patriotizmusból vagy a dinasztia iránti személyes rajongásból, hanem inkább egyfajta korai (és meglepően markáns) közép-európai érzületből. Grillparzer közismerten ellenszenvvel figyelt mindenfajta nacionalizmust, mivel a nemzeti érzést provincializmusba süllyesztő, destruktív erőnek tartotta; az ő eszményét regionális patriotizmusnak lehetne mondani. Ausztriában látta Közép-Európa számára a törvény, a rend és az államiság régi európai normáinak letéteményesét, az egyetlen erőt, amely szembeszegülhet a barbárság meg-megújuló hullámaival. Grillparzer az osztrák birodalom népei közül a szlávokat (főként a cseheket) könnyen integrálhatónak tartotta; annál súlyosabb fenntartásokkal figyelte a magyar politikai élet alakulását. Nemcsak az 1848-49-es események fölötti kétségbeesésére gondolok; ez úgyszólván magától értetődő, hiszen Grillparzer mindenfajta forradalomtól, sőt mindenfajta határozott és egyirányú politikai cselekvéstől irtózott. (A Habsburgok egyik főerényét éppen abban látja, amit sokan a dinasztia legnagyobb hibájának tekintenek: a lassúság és a habozás Grillparzer szemében stabilizáló tényező.) Grillparzert a magyarok különállása, a magyar alkotmány puszta létezése is irritálja; több ízben is eltöpreng rajta, hogyan lehetne a magyarokat erőszak nélkül kiragadni ebből „az izolált és abszurd" helyzetből. Ez a beállítódás természetesen sok egyoldalúsággal jár (elég most, ha A nyelvekről szóló dolgozat éles magyarellenes kirohanásaira gondolunk), de nemcsak erről van szó, hanem arról a csalódásról is, amely a magyarokban mindenáron egzotikumot látni vágyó Grillparzert érte a magyar reformkor törekvései láttán. Ezen a ponton még a felvilágosodás „természeti népének" árnyképe kísért: Grillparzer legfontosabb érve a magyar nyelv és irodalom fellendítése ellen a magyar nyelv és irodalom visszamaradottsága. A magyarokat kétféleképpen tudná elfogadni: vagy a „természeti" állapot „érintetlen" vadságában, vagy kiművelődve, vagyis germanizálódva. Ez íratja vele Magyarország c. híres epigramáját: A haladás, mely nemrég jött közétek, nem használt, inkább károtokra vált; a vadság erénye már nem tiétek, a műveltség mellétek még nem állt. Ám a magyaroktól való aggodalmas idegenkedés csak a harmincas évek második felétől jelenik meg Grillparzer műveiben, s az Urának hü szolgája tíz évvel korábban, 1825ben keletkezett. Itt még Endre király jóindulatú sztereotípiáit semmiféle belső ellentmondás nem feszíti:
