Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - NAGY IMRE: Arachné szőttese (A rózsa c. vígjátékról)

Katica és a hadnagy jelenetét is, s tanúja lesz a rózsa-ügynek. Tüstént beszámol erről Eleknek, amit nem látunk, mert a szerző dramaturgiai ügyessége következtében a két felvonás között történik, de később megtudjuk, hogy alaposan fel is bőszítette barátját. Ennek következménye lesz a párbaj és a visszaszerzett rózsa odavetése a leleplezett Katicának: „Most már siessen, odaadhatja akár egy markőrnek" — így a kijózanodott rózsalovag.

13 Katona körültekintő, a mellékszereplőkben rejlő helyzeti energiát is hasznosító cselekményépítésére jellemző, hogy Finolányi barátja felingerlése céljából megnyeri annak inasát, Csapszéki Jánost is. Legalább a darab befejező jelenetében a saját maszkját szintén elvetni látszó cselszövő ennyit ismer be. S ha most úgy kellene folytatnunk elemzésünket, követve a kifejlet korábbi értelmezését, hogy a párbaj elmarad, s minden jóra fordul, mivel Prédahelyi hadnagyról az utolsó pillanatban, mint már a Luca székében is történt, kiderül, miszerint valójában Katica bátyja, igazat kéne adnunk a befejezés hiteltelen, sőt kissé erőszakolt voltával kapcsolatos megjegyzéseknek,

14 jóllehet a vígjátékot talán már az eddigiek alapján is figyelmünkre érdemes műnek tekinthetnénk. Ha viszont igaznak bizonyul feltételezésünk, melynek kifejtésére most, elemzésünk befejező szakaszában rátérünk, hogy a szöveg mélyrétegében, a mitológiai jelbeszéd árnyékában olyan utaláshálózat bomlik ki, ami, átértelmezve a szöveget, a III. felvonást állítva megfogalmazott tagadásként, ironikus megvilágításba helyezi, akkor, az eljárás eredetisége és következetes végigvitele folytán, A rózsái a múlt század első felének legjelentősebb magyar vígjátékai között kell számontartanunk. A kulcsot ismét Finolányi adja kezünkbe, aki a zárórész első jelenetét alkotó fontos magánbeszédében így összegezi addigi szorgoskodásának eredményeit: „Az ifjú heves fő meggyógyul. Finolányi orvos, az öreg hófmester ismét taníthat, a pókok ismét fészket rakhatnak, de nehezen fog többé elsülni, mert egy ifjúnak csak az első szerelme veszedelmes — ezt már hasznos purgációkkal elhajtottuk." A monológ záró mondata viszont a hátralévőket summázza: „Most már egy kis tréfalevest, hogy ismét minden evideáljon."

15 Ez a „tréfaleves" nem más, mint játék a játékban, célja pedig egy olyan látszatvilág megteremtése, melynek álságos voltával ugyan többé-kevésbé mindenki tisztában van, mégis egérutat kínál a képmutatóknak, úgy azonban, hogy az eddig megtévesztett főhős immár végérvényesen az álarcok mögé lát. A tapasztalatlan légy Plató akadémiája és Cratinus oskolája után, megkapva Finolányi keserves leckéjét, felvértezte magát a szükséges életismerettel. A nézőnek azonban a szöveg ironikus értelmezéséhez meg kell kapnia a megfelelő tájékozódási és viszonyítási pontokat. A szerző mérnöki pontossággal, s egyben egy bűvész tréfás szemhunyorításaival ki is tűzi ezeket, hogy színjátékként leplezhessük le a látszatot. S hogy felfogjuk: semmi sem úgy van, s mindent másképpen kell érteni. „Még nincs itt senki" — mondják a kiserdőben, ám mi tudjuk, hogy a lombok között s a bokrokban leselkedő szereplők rejtőzködnek. Kilenc óra felé járt, pedig a párbajt hétre beszélték meg. A szekundánsról kiderül, hogy álarcos asszony, a párbajhős levele pedig, amint erre is fény derül, igen hétköznapi, financiális tartalommal bír. Az is meglepő, hogy Elek ezúttal Antalnak nevezi barátját, akiről a II. felvonásban még tudta, hogy Andrásnak hívják. Ennyi hamisság közepette miért vennénk készpénznek éppen azt, hogy a hadnagy egy frissiben felbukkant fivér, nem is beszélve találkájuk egyáltalán nem testvéri hangulatáról s a felismerési jelenet szándékos teatralitásáról, továbbá arról a másik mulatságosan