Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - NAGY IMRE: Arachné szőttese (A rózsa c. vígjátékról)

kén egy csepp méz volt. Ó, valójában, oly édesen szipókálta a tapasztalatlan legyecske eztet, hogy el is felejtkezett arról, amiről sohase kellene elfelejtkezni: erről a fejét veri, és csak későre vette hasznát, midőn egész a görcsösödésig rángatta a lábait, és se ide, se tova — 0 jaj, szegényke! Már nyújtogatták is minden oldalról a pókok a lábaikat, és az ő alázatos point d'honneur-jöket el is kezdték enni; azonban mi történik? [...] egy alávaló, mindenektől megvettetett, fekete büdös bogár, minthogy nem engedte a sors neki, hogy fent repkedhessen — mászva, mászva — felcsúszott, vitte bűne a falra, leesett, és — a — hálót keresztül szakasztván, a léggyel együtt a földön hevert [...] A szegény legyecske igaz, hogy megbosszankodott, és ismét fel akart lépdegélni; de ója j, — a lábai!... Sóhajt — nyögött — végre köszönte is immár a szegény féregnek, hogy addig sietett, míg a szárnyai is be nem hálósodtak. .."

7 A jelenet tükrében megfigyelt kisded rovardrámát azért idéztük hosszasabban, mert groteszk fabulaként, a vígjáték szereplőinek történetét előlegezi, s ha kifejtjük a féreggé változtatott hősöket különös és ijesztő maszkjaikból, a „rózsaháború" beavatottjaivá válhatunk mi is. A tapasztalatlan léggyel kell kezdenünk. Gyerfanorinszky Elek a színlap szerint „gazdag nemes ifjú", „kényén nevelt Elekecske", akit az apja „Plató akadémiájára" küldött inasa és udvarmestere kíséretében, ám éppen ez a túlzott gondoskodés tette „vak koponyá"-vá, aki Cratinus követőinek, az élősdi színészeknek hálójában kötött ki. Ez a játék kezdete előtt nyolc nappal történt, a drámai szituáció tehát már a függöny felmenetelekor adott. Elek úrfi ugyanis azóta elhanyagolja tanulmányait és tékozló életmódot folytat. Az ábrázolás kritikáját azonban nem csupán ezzel hívja ki. Ha megfigyeltük, hogy Finolányi az imént idézett jelenetben a fejét verve figyelmeztette barátját a mérlegelő értelem fontosságára, akkor a gesztusok nyelvén is beszélni fog nekünk a rákövetkező jelenet a kapott leckén töprengő ifjúval: „Jobban ismernének ők engemet, mint én önnönmagamat?! De lelkemre mondom — szívét veri, valameddig itt egy becsületes szív ver, fogom magam annyira ismerni, hogy tudhassam, melyik déli lineáján vagyok az érzeményeknek."

8 Eleket tehát a szív törvénye vezérli, vagyis az az idea, melynek csalóka fénye szerzőnk számára is feltűnt a Luca széke kifejletében. Éppen ezáltal farag Katona a Déryné által mafla, dadogós legényként bemutatott ifjúból fontos, s önkritikát sem nélkülöző vígjátéki hőst, bár annak e szándékokat korlátozó „filkóságát" nem szüntethette meg teljesen. Belülről fakadó erkölcsi eszményét a mi „rózsalovagunk" oly büszkén hordozza, mint bajnok a címerpajzsot, kiváltva az efféle szertartásos nagylelkűséghez és tapintathoz nem szokott „komédiások" elképedését. „Szerettem őtet úgy, mint boldogult testvéremet, és csak azt akartam próbára tenni, ha ezen kiválasztott tárgya az én gondolkozásom módjának abban az esetben ha Deresházyné nem volna, tudna-e énhozzám a barátságban hív, igaz szívvel lenni" — mondja.

9 Most ne e vallomás körmönfontságán tűnődjünk, s tekintsünk el attól a körülménytől is, hogy a szerelmes ennyire tiszteletben tartja szíve hölgyének családi állapotát, s hogy szavait magához a férjhez intézi. Még meglepőbb ugyanis a helyzetnek az a teljes félreértése, mely valóban a mézet nyalogató legyecskére emlékeztet. Mert a szív törvénye, úgy látszik, nem alkalmas arra, hogy megfejtse az emberismeretnek már a Zi s kában is felvetett talányát, helyes önismeretre sem sarkall, s így a képmutató világban való tájékozódást szintén nem segíti elő. Elek úrfi alaposan eltéveszti a „lineát", s főként ezért érdemli ki a szerző komikumba rejtett bírálatát.