Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)
200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - ROHONYI ZOLTÁN: Katona drámafölfogása és a Bánk bán instrukciói
Rohonyi Zoltán: KATONA DRÁMAFÖLFOGÁSA ÉS A BÁNK BÁN INSTRUKCIÓI 1. „... a dráma világa a »már«-ok és a »még«-ek, a »mar nem«-ek és a »még nem«-ek egy pontban összefutásának világa. Hogy amit a drámában jelennek nevezünk, az a múltból születő jövő magára eszmélésének, tőle különválásának és vele szembefordulásának a pillanata" — írja a fiatal Lukács György 1 , miután az akarat maximális érvényesítésében, a küzdelemben jelölte meg a münem lényegét. E ponton a Bécsy Tamástól bevezetett szituáció-fogalom tökéletesen fedi a lukácsi, filozofikus alapú nézetet — noha közismerten eltávolodik tőle a drámamodellek ontológiai leírásával —, s abban is van (ha nem is közvetlen) folytonosság, hogy a közölhetőség (Lukácsnál a művészet szociális tény-mivoltával összefüggő!) megalapozása s a közlésrendszer maga oly szerepet játszik koncepciójában. Mivel az ontológiai nézőpont s a szemiotika i-kommunikációelmgle ti aspektus immár szükségszerűen fonódik össze, éppen Bécsy volt az, aki talán a legtöbbet tette a dráma és színjátékmű, a dráma és a színház problematikájának elméleti-kritikai szétválasztása terén. Mert, ha Lukács számára is evidencia volt, hogy „a dráma csak dialógusokból áll", a kifejezendő viszont „innen is, túl is van a dialógus kifejezési lehetőségeinek körén" 2 — ugyanis a dráma a pszichológia útján fejezhet ki mindent (s éppen ez egyik paradoxona!) —, de a „tömeghatás" (tehát a színház!) perspektívájából történik az elemzés, ezzel szemben Bécsy alapművei óta nem vitás az elvi szétválasztás és analízis létjogosultsága... Holott a gyakorlat sokszor mást mutat: színikritikák mossák egybe szöveg és színjátékmű különbözőségét, kisebb-nagyobb értekezések hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az írásmű színházi olvasói-interpretálói bonyolult rendszert alkotnak, amelynek szabályai szerint jelentéskonstrukciók születnek és elevenednek meg a színpadon (árnyalatnyi eltérésekkel előadásokként!), hogy majd a nézők megint más jelentésrekonstrukciókkal gazdagodva távozzanak az előadásról... Történhet ez azért is, mert (maximális szöveghűség és a szerzői jelentést célozó értelmezés mellett is) az instrukciók státusának drámaontológiai tisztázottsága ellenére (miszerint nem szerves részei a műnek, a szerző szövege, az olvasónak szól stb. ) — ha a rendező kiiktatja magából az olvasót, a színész eltávolodik az intencionált személyiségstruktúra megformálásának szándékától: a Bánk bán drámai világa a szöveg mindhárom összetevőjéből fakasztható összhatás megmásításaként fog testet ölteni. Vagyis megkockáztathatjuk a hipotézist: a Bánk bán utasításai mellőzhetetlen jelentésépítő szereppel bírnak. Az elméleti szövegkörnyezet e vázlatos felvillantása ezek szerint tudatosítani óhajtotta: a küzdelem, a drámai intenzitás e mintája, a sorshordozó jellemszimbólumot megformáló tragikus látomás e remeke bizonyos tisztán elméleti megfontolásoknak ellentmondani látszik, legalábbis annyiban, hogy pl. Shakespeare vagy Racine mintájával szemben mintegy rendhagyó kommunikációs formává nő a szemünk láttára. Hogy ettől nem lesz értékesebb dráma? Lehetséges. Persze a maga módján így „egyetlenünk". Egyébként is színszerűségéről (immanensen a drámához tartozónak fogva ezt föl, idevonva a cselekményépítés, helyzetteremtés, a jellem és cselekmény harmóniája stb. fontos tényezőit) ép-
