Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - FRIED ISTVÁN: Színjáték, dramaturgia, kortárs dráma — és a Bánk bán

[Schiller]: A' tolvajok, ford. Bartsai László = Erdéllyi Játékos Gyűjtemény II /1, Kolozsvár [1793.] meg-retten; és sokáig merőn nézi; meg-illetődve; fel-indulva; tsúfosan nevet; lábával (dühösen) toppant; haragoson el menyen; nyughatatlanul (tüzesen; tüzes indulatokkal) jár ala 's fel; félelmesen kiált, és szaggatja haja szálát; kiált és ábrázattyát körmöli; vad mozdulatok között öklével homlokát meg tsapja; széjjel bontott hajokkal... Katona József: Ziska hevesebben; mérgesen; soká merően néz rá; felugrik bosszankodva; homlokát dörgölvén; az égre vetvén szemeit; homlokát vervén; rettentő ordítással, kardját elejtvén, homlokba üti magát, és fogait csikorítja; rettentő fellobbanással, az égre tekint — azután szíves háládatossággal nyújtja Svammberg felé a kezét... Exkurzus A magyar színháztörténet kutatói viszonylag kevés figyelmet szenteltek annak, hogy a magyar (vándor)színészek a mesterséget elsősorban a német nyelvű színészettől leshettek el. A pest-budai magyar színjátszás számára példaként, kihívásként jelentkezett az 1812-ben immár fényesen nevezetes színházépülettel dicsekedő és vendégeket is foglalkoztató német ajkú színészet. Az 1810-es évek elején, tehát Katona dramaturgiai eszmélkedésének kezdetén Kari Katzianer volt az egyik „sztár". Kádár Jolán szerint „még erősen érezteti a lovagdrámákon tanult stílust", szerepeit végigordította. (A pesti és budai német színészet története 1812-1847, Bp. 1923. 15-16.) Állítása forrásául a bécsi Theater-Zeitung 1815. 57. számát jelöli meg, amelyben egy rosszmájú, de messze nem igazságtalan tudósító ekképpen jellemzi Katzianert: „Teljességgel hamis, mind a jellemfestésben, mind a deklamációban, az arcjátékban, a járásban és mozdulataiban. Egy táncos mozgása az övé, valamint egy énekes előadásmódja; sosem képes egy monológban a fény és árnyék érzékeltetésére, az igazság és a szavahihetőség elérésére. Szenvedélyt mutatva ordít és bömböl — és méghozzá oly hamisan bömböl; a csendesebb, kedélyesebb jelenetekben oly szánalmas, és ismét olyannyira hamis a hangja, hogy csodálnunk kell az őt övező nimbuszt [...] Testét minden ok nélkül kígyóformán tekeri; szerelmes jeleneteiben mindkét mutatóujja részt vesz, az egyik mindig fölfelé, a másik lefelé irányul — járása bizonytalan és imbolygó." A tudósításra ellen-tudósítás érkezett, majd vita, ám a summázat a bécsi lap 2-3. sz. mellékletében ekképpen hangzik: „Egy színész, ki olyannyira nem egy a művészet lényegével, mint a följebb bemutatott, csak bömbölni, panaszkodni, nyöszörögni, nevetni, sírni tud, egyhangúan és énekelve, semmit sem idejében, mivel maga sem tudja, mit is akar valójában elérni." Bővebb kommentár aligha szükséges. A „síró-éneklő" iskola előttünk áll. Katzianer magyar és külföldi tekintélye életben tartotta ezt a patetikusan-deklamáló játékmódot, amely ugyan korán megkapta a maga kritikusait, de az érzékeny színészietek és öntudat révén még egy-két évtizedig élt a magyar színpadon. Ki ismerte volna jobban az 1810-es évekbeli változatot Katona Józsefnél?