Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - FRIED ISTVÁN: Színjáték, dramaturgia, kortárs dráma — és a Bánk bán

zeti karakterológia bemutatására szolgál a hasonló jelenet, Otto szembesül a „férfiúi büszkeségiét őrző Bánk megidézett emlékével, „felugrik", viszont Adelajd nem könyörül, a meránira olvassa: „.. .oh bizonnyal ő nem Térdeple; áll't mint Férfiú «Szabad «tekéntet, és szabad Beszéd; szabad «szív; Kézbe kéz; szerelmes szembe szem: «így szokta a' Magyar szerelmes; «Ki térdel, azt nevelte csábítónak a' Külf

öld» eztet ö mondta..." A második kidolgozás még ennél is tovább lép. Éppen azt hagyja el, ami a lovagdráma nemzetiesítését segíti, és mintegy belehallgatja és távlatosabbá teszi a meráni-magyar, az ámító-szerelmes, az udvari-emberi antinómiáját. „Midőn kezem' megkérte, nem rogyott ő térdre —! szép se volt igen; de egyj Alphonsus, egyj Caesar állott előttem! 'Szabad tekéntet, szabad szív, szabad 'Szó, kézbe kéz, és szembe szem, — mi nállunk * 'így szokta a' Szerelmes: a' ki itt 'letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít. O mondta ezt, Ámító..." Hasonló vagy még látványosabb változtatásról számolhatunk be az „eredeti nézőjáték "-ként feltüntetett A borzasztó torony egy monológját és a Bánk bán egy jelenetét egybevetve. Az I. felvonás tizennyolcadik jelenésében Tóbiz egyedül marad. Monológját (!) az alábbi instrukciók szakítják meg: „letérdepel"; „felugrik"; „dühösen"; „orcáját körmölvén"; „homlokba üti magát"; „örömittassággal kirohan..." (Talán fölösleges a megfelelő instrukciók Bánk bán-beli helyére utalnom!) „Matild az enyém!" — kezdi a vad Tóbiz, majd ilyeneket hallhatunk tőle: „Enyimnek kell őneki lenni, ha mindjárt a pokolnak kell is a mennyországgal eggyé lenni!" Ottó hasonlóképpen fogadkozik: „És még ma, még ma kell, hogy ő enyim / Légyen..." „Hm, átkozott dolog! De czélomat / Kell érnem Ádelájdal, és ha úgy — / Már akkor — ám ha a' Pokolba is!" (A második kidolgozásban: „csak czélomat / érjem — ha a' Pokolba is — megyek.") E két részlet és még számos megoldás alapján elmondhatjuk, hogy Katona színszerűbbé, azaz a színpadon mondhatóbbá tette a második kidolgozást anélkül, hogy nyelvileg kevésbé lenne erőteljes. Amit Katona önidézeteivel szerettünk volna igazolni, az a korábbi művek beilleszkedése a kortárs színműirodalomba, és törekvése, hogy ezt a kapcsolódást lazítsa, a maga szuverén drámai világát megteremtse. Ezen a ponton utalnék vissza Katona dilemmájára: előadásra szánt, tehát a színpad és a színészek igényelte kompromisszumos színdarab, vagy a színészek biztosította lehetőséggel nem számoló igényes (a színpadon szükségszerűen kudarcra ítélt) dráma. Vívódását a szövegben és az instrukciókban mutatkozó változtatások egyként mutatják. Mert például (helyesen) nem hajtotta végre Bárány Boldizsár kívánságát a színdarabot záró tablóra vonatkozólag, jóllehet szinte minden szereplőt benn-