Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

FÜGGELÉK - Mezei Mária levelei színidirektoroknak 1952-1968 (közli SZIGETHY GÁBOR)

Halálverítékben fürödve, kezemben az SztK-igazolással, ereimben a Rausedyl-injekcióval, betámolyogtam a színházhoz, ahol Major Tamás sose felejthető testvéri támogatásával végigvánszorogtam és -suttogtam azt a szörnyű emlékű „Oresteiát". Igaz, mint halott Klytaimnestra el is aludtam a színpadon, de túléltem. S ez, ugye, Magát igazolja?! Nem, Béla! Állítom és minden következménnyel vállalom, amit mondok: a színész felkészülése a nagy szerepre legalább olyan fárasztó fizikai és idegmunka, mint mondjuk egy versenylovas felkészülése egy nagy futamra. Ha mi, színészek, csak a tizedét kapnánk kíméletben, velünktörődésben, szeretetben, mint amit a versenyzők kapnak —több nagysikerű alakítás, előadás és kevesebb időelőtti színészhalál lenne. Ezt általános érvénnyel merem állítani. Magamra vonatkozóan a következőt kérem: Én életem végéig szeretném szolgálni a magyar kultúrát, ezért arra kell kérnem mindazokat, akiket illet: engedjék meg, hogy szerepeim megtartása mellett 1965. augusztus 1 -tői nyugdíjba mehessek. Nincs más módom a védekezésre. Ne értsenek félre! A színház az életem értelme, de számomra a színészet igazi vérrel színezett játék, amit esténként elcsorgatok belőle, azt pótolnom kell. Nem tudok minden este játszani, s nem tudok főpróbázni és játszani egyszerre. Hálatelt szívvel köszönöm a Thália Színház nagyszerű vezetőinek, hogy tavaly tavasszal utánam nyúltak, mikor a semmibe zuhantam, s megajándékoztak „Apáca"-beli szerepemmel. Köszönöm a Népművelésügyi Minisztériumnak és a Pártnak, akik lehetővé tették, hogy végre a Nemzeti Színház tagja lettem, sőt első kitüntetésemet is megkaptam. Magának Béla köszönöm „Colombe"-beli szerepemet, s azt, hogy engedett Marton Endre két gyönyörű kívánságának, hogy én játsszam el Klytaimnesztrát s a csodálatos Alexandra del Lagót. Ez a négy szerep egy év alatt így együtt tulajdonképpen 34 esztendős színészetem summája is lehet. Engedjék meg, hogy a jövőben annyit játsszam, amennyit úgy bírok játszani, hogy nekem is, a közönségnek is ünnep legyen a játék. Talán az a hétesztendős száműzetés a pályáról, amit 1949-től 1956-ig önhibámon kívül végigjártam, indokolja ezt a szokatlan hangú kérést. Lehet, hogy jó „anyaggazdálkodás" mellett, humánus lelkű igazgatás alatt mint tag is elérhetném ezt, de az elmúlt év és az itt vázolt körülmények erre semmi biztosítékot nem adnak nekem. Ezért kell ismételten arra kérnem: tegyenek nyugdíjba, s ha lehet, adják meg azt a nyugdíjat, mintha már most hivatalosan kiváló művésze lennék Népköztársaságunknak, mert ugye nem veszik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy az ország közönsége szemében én már régóta az vagyok. És kérem Magát Béla: az „Ifjúság édes madarát" feltétlenül hagyja meg nekem. Ne vegye el, mint Klytaimnesztrát elvette végleg tőlem, mert orvosaim azt kérték, hogy átmenetileg könnyítsen rajtam. Ha másért nem, gazdasági szempontból érdemes velem játszatni Alexandrát, hiszen nem kis részem van abban, hogy naponta táblás házakkal játsszuk, s — ha élek — remélem, évekig játszani is fogjuk. Nekem Alexandra megért mindent. Azt, hogy Apám-Anyám született és szenvedett, hogy én színész lettem és nem tanár, hogy odaadtam lassan a színészetnek mindenemet (Alexandra ruháinak még utolsó filléreimet is). Kérésem összegezve ennyi: engedjék, hogy amíg élek, művész lehessek, de úgy, hogy az élet minél tovább tartson, mert azért az élet még a művészetnél is többet ér. Köszönöm mindazok türelmét, akik ezt a „körlevelet" elolvasták, s köszönöm előre segítségüket, amiben biztos vagyok.