Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

FÜGGELÉK - Mezei Mária levelei színidirektoroknak 1952-1968 (közli SZIGETHY GÁBOR)

nél pihentebben és jobb kondícióban tudjam elvégezni. Tudod jól, hogy életjáradékra vett és OTP kölcsönnel rendbe hozott „vályogváramon" kívül az ég világon semmim sincs, még ruhám sem nagyon. De ez a vályogvár a mindenem, ezt nem cserélném el semmiért, igen, még a színházért sem. Tehát innen beljebb költözni azért, hogy a taxi-kiadástól mentesüljek, nem vagyok hajlandó. Meg kell hát keresnem ezután is időnként, minimális fáradtsággal járó méltó munkával, a színjátszás regie-költségét. Következő kérésem hát: hozzájárulásodat kérem 45perces televíziós Önálló-estémhez, ami januárban „operációm" miatt maradt el, s amit most május 14-re tűzne műsorára a televízió. És itt álljunk meg egy szóra. Ez az Önálló-est, már a tavalyi Bartók termi, Neked, aki sajnos nem láttad: vörös posztó. Úgy mondtad: „túl sokat feccoltam bele" erőből, időből, esetleg a színházi kötelességeim rovására is. Igen, Ferikém: ez az Ónálló est valami, amiért érdemes volt ezt a 30 évet végigcsinálni s ami után — különösen, ha még meg is marad, mint ez a 45 perces filmre vett televízió-variáció — akár nyugodtan meg is lehetne halni. Iszonyúan-áldozatos, levegőbe-írt művészetünk nem is kívánhat többet a halhatatlanságtól és örökkévalóságtól. De ennyit kíván, sőt megkövetel. Én ezzel a furcsa kővel a hasamban, ami tudod, bármelyik pillanatban végül is megölhet — meg akarok örökíteni magamból valamit. Hogy ez csak ennyi? Színésznek születtem — sajnos —, nem költőnek vagy festőnek. De ezt a 45 perces nyomát a világban Mezei Máriának, a színésznek engedd — ha egészségem is engedi — megteremtenem minden körülmények között. Ennyire hiú lehetek én is, hiszen nem több ez, mint egy madár lépte a havon. Végső, de igazán a legvégső kérésem pedig, hogyha a megpróbált munka nem eredményez fizikai katasztrófát, de kiderülne, hogy akár az. én, akár a kollektív munkájú színház szempontjából nem megoldható, s nekem mégis be kell csuknom a Színház kapuját magam mögött: segíts és támogass Államunk felé, hogy maradék-életemre azt a kenyeret kapjam, ami kijárna nekem, ha végig az első sorban küzdöttem volna (s ma Kossuth-díjas, kiváló művész lennék, ami kizárólag a feladatokon múlt volna nálam), azért, amiért a múltban az utolsó sorban, s azóta is, mióta ismét az elsőbe kerültem, de amíg élek, valahogy mindég küzdeni fogok: az Ember jobbá, többé, igazabbá, boldogabbá tételéért. Mert végső fokon ez az értelme nemcsak a színháznak, de minden helyes emberi munkának. Kéréseimre válaszodat mielőbb várom s Téged magad is végre ebben a szép tavaszban itt a budakeszi vályogvárban, ahová két hónap óta, mióta beteg vagyok, az igazgatóságból csak Kondor Sándor tette be a lábát. Szeretettel ölel régi barátod Mezei Mária 4. Budakeszi, 1961. ápr. 25. Kedves Béla! Legutolsó művészeti tanács-ülésünk után határoztam el, hogy hosszú idő után ismét levelet írok Magának. Megértettem, amit ott mondott: valóban a személyes művészi problémák nem tartoznak a nyilvánosságra. Sajnos, én mindig elfelejtem, hogy a színész önző és hiú fajtájú ember, tökéletesen egocentrikus, sőt kegyetlen, mint a gyermek. Valóban értel-