Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Koski, Pirkko (Helsinki): A nyelvi dominanciától a kulturális dominanciáig. A színház, mint a finn identitástudat megerősítője és a nemzeti érzés élesztője

Pirkko Koski (Helsinki): A nyelvi dominanciától a kulturális dominanciáig A magyar és a finn színház történetében hasonló vonásokat fedezhetünk fel, amelyek — noha kétségkívül nem a két nép távoli nyelvrokonságában gyökereznek — rámutatnak néhány érintkezési pontra a nyelvi és a nemzeti mozgalmak között. A színház, mint az anyanyelvű kultúra előmozdítója, mindkét országban kiemelkedő jelentőségű volt. A 19. századig a finn írásbeliség vallásos szövegekre korlátozódott, helyette a kisebbség nyelvét, a helyi svéd dialektust használták általánosan, de különösen a műveltebb rétegek. A század második felében a finn nyelv a svéd államszervezet ellenállását megtörve jutott el odáig, hogy általánosan használják. A közép-európai vonások a finn színház történetében nem jelentkeznek olyan erősen, mint Magyarországon. Bár Finnországban a svéd színház töltötte be azt a szerepet, amit a magyaroknál a német színjátszás. A 19. század első felében svéd, német, orosz vándortársulatok járták be Finnországot. Ezért paradoxnak tekinthetjük, hogy amikor az eredeti színjátszás megszületett ezen a területen, a finn lett az anyanyelve. A svéd kisebbség dialektusa csupán a század végén lépte át a színházak küszöbét. A Finn Színház (1902-től: Nemzeti Színház) 1872-ben alakult, hasonló körülmények között, mint 1837-ben a magyar Nemzeti Színház, de már eltávolodott 1848. forrongásától és a romantikus tradíció gyökereitől. A magyar színház fennállásának 200. évfordulója alkalmából szeretnék röviden megemlékezni a magyaroknak Finnországra gyakorolt hatásáról is. A finnek már a Finn Színház megalapítása előtt megszokottnak tekinthették a színházat, nemcsak a vándortársulatok jóvoltából, hanem az amatőr színjátszó tevékenység hatására is. Rögtön ezeknél magyar befolyásra bukkanunk. A magyar népszínműnek a színházhoz szoktatás szerepe jutott a múlt századi Finnországban, főként az amatőr színjátszó-csoportoknál, de a hivatásos színpadokon is. A műfaj népszerűségéről tanúskodik az az adat, hogy minden idők legnagyobb finn színésznője, Ida Aalberg 1885-ben budapesti vendégszereplése alkalmából Boriska szerepét játszotta el Tóth Ede A falu rossza c. népszínművében. A 20. század elejére ezek a darabok sokat vesztettek fontosságukból. Magyar színpadi műveket azért továbbra is játszottak Finnországban, de ekkor már főként komédiákat és operetteket, amelyeknél az előadás és a közönség kapcsolata az előbbiekhez némiképp hasonló. Lengyel, Herczeg, Zilahy, Lakatos, Molnár és Bókay művei a második vüágháború végéig megőrizték közkedveltségüket. A háború alatt néhány színházban a finnek után a magyar darabok vezették a népszerűségi listákat. A háború után ismét műfajváltás következett. A negyvenes évek egyik legkiemelkedőbb darabja Kodolányi Földindulás c. drámája volt, ez az erőteljes, megragadó témájú, paraszti környezetben játszódó alkotás. Az utóbbi időben a finn színházra a modern magyar dráma gyakorolta a legnagyobb befolyást, különösen Örkény és Szakonyi művei. Finnország és Magyarország között a kapcsolat mindig is egyirányú volt. Ritka kivételként említhetjük azt, hogy finn nemzeti eposzunkat, a Kalevalát első ízben a magyar Kazimir Károly dramatizálta. Ez a színdarab igen népszerű lett Finnországban, nemcsak a magyar vendégszereplők előadásában, hanem később a finn nyelvű színpadon is.