Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Szabó Krisztina Anna: A magyar színjátszás kezdetei az Egyesült Államokban (egy város, Youngstown modellje)

zet már a magyar kolóniákon belül, egymás között is meghasonlásra vezetett. Abban, hogy az óhazához való kötődés ekkor még sokkal erősebb bennük, nagy szerepe volt a műkedvelő előadásoknak, mozgalomnak, hiszen az „asszimüáció kontra nemzeti azonosságtudat megőrzése" vitájában egyértelműen az utóbbi javára billentette a mérleget. A hivatásos színészek céljai a háború előtti Amerikában annyira hasonlóak a műkedvelőkéhez, hogy — kissé sarkítva — azt mondhatnám, inkább csak a színvonal, az előadott darabok követelményei különböztették meg előadásaikat (mint a kritikákból kiderül: néha még az sem). Sokan ugyanúgy a pénzkeresetért jöttek Amerikába, mint az egyszerű paraszt vagy munkás. Keleti Juliskáról jegyezte fel az anekdotát azAMH: „amikor felkerestem a Hotel Grand halljában, megkérdeztem, ugyan minek is jött ki Amerikába. — Barátom, kulturmissziót teljesítek. — Ugyan, no! Szavára? — De nagy bolond maga, hát pénz kell, pénz, pénz, pénz és pénz."

32 Még döntésük, indulásuk körülményei is hasonlítanak a többi bevándorlóéhoz — csak épp a színészek körében a kivándorlási ügynök, a mézesmadzaggal kecsegtető közvetítő szerepét néha maga a társulati igazgató töltötte be. Vonzotta őket azután persze a siker, a karrier lehetősége is: Amerikában a magyar színipálya nem tűnt olyan túlzsúfoltnak, mint otthon, ahol nehéz volt felvenni a versenyt az ünnepelt, híres művészekkel. A pénz és az érvényesülés mellett a másik két célt, a magyarságtudat ébrentartását és a szórakozásigény kielégítését a maguk hivatási szintjén módjukban állt hatásosabban elérni, mint a műkedvelőknek. A zenés műfajok látványos előadása, a rutinos színpadi megjelenés és kidolgozott színészi játék mélyebb nyomot hagyhatott a közönségben, mint egy szerényebb kivitelezésű és kvalitású műkedvelői előadás. De hogy valójában mennyire voltak sikeresek (művészüeg és anyagilag) a kivándorolt színészek, nagyon nehéz eldönteni. A híradások sokszor ellentmondásosak, a reformkori ízű jelzők mögött eltűnik a válasz erre a kérdésre. AzAMH-ból megtudhatni a jegyek árát (átlag 35 cent és másfél dollár között mozognak), olvashatni az újságírók panaszait, hogy jóval kevesebben jöttek el egy-egy előadásra, mint amennyien jöhettek volna, a kritikák pedig egyszer égig magasztalják, máskor jó alaposan lerántják ugyanazt a társulatot. Tény az is, hogy jó néhány nevet olvashattam újra meg újra, éveken át a társulati listákon — de hogy a többféle lehetséges indok közül melyik volt végül is az, amelyik hosszú évekig az új hazához kötött egy-egy színészt, csak akkor lesz felderíthető, ha minden egyes művészről több információnk lesz. 4. Mit játszanak? A műkedvelők. Látszólag sok az adat az előadóművészet-jellegű, rövidebb műfajokról: versekről, monológokról — mégis, a műkedvelők repertoárjának ezt a rétegét lehet legkevésbé rekonstruálni az alkalmi műfajok tűnékenysége miatt. Még legkönnyebb a nemzeti emlékünnepek műsorát elképzelni: az ilyenkor hagyományos versek hangzottak el, a legismertebb nemzeti költők alkotásai (Petőfi, Tompa, Czuczor). Emellett az amerikai magyarság irodalommal is foglalkozó képviselőinek, irodalmi ambíciókat dédelgető papoknak, tanároknak, újságszerkesztőknek alkalmi írásait is megszólaltatták, de ezeket szinte lehetetlen felidézni (azAMH még az óhazái magyar művek esetében is ritkán tartja fontosnak a szerző nevének közlését). Ebbe a „felidézhetetlen" csoportba tartozik még a