Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Fried István (Budapest): A magyar színházi mozgalom kezdetei (kelet-közép-európai kontextusban)

hány mondatot, vagy adtak elő egy dalt. Nem pusztán gesztusértékű ez a fajta alkalmazkodás a helyi viszonyokhoz, hanem egy ennél lényegesen bonyolultabb viszonyrendszer tükröződése. A helyi német társulatok a 19. század közepére nemcsak anyagi nehézségekkel küszködtek, hanem tudati válsággal is. Ugyanis már a 18. század végén kezdett repedezni az államhoz, az azonos törvényekhez fűződő patriotizmus, amely például a csehországi vagy a magyarországi németséget elválasztotta az ausztriai németségtől, s amelyben ugyan a Habsburg Birodalomhoz való tartozás érzése is szerepet játszott, de ennél lényegesebb megkülönböztető elemnek bizonyult a Magyarország, illetve Csehország polgárát meghatározó szemlélet. A „Deutschungar" a 17. század óta létező fogalom, tudati tényező. PestBudának vagy Prágának német ajkú polgára öntudatosan akart különbözni Bécsétől, és ezt a különbözést fejezte kihungarus-, illetve bohemus-patriotizmusa. Ennek jelzése a följebb leírt gesztus: színházában érvényesült az a couleur locale, amelyet a magáénak vallott. Igen jellemző, hogy amikor 1812-ben Pesten megnyüt az akkori időkben korszerű Német Színház, akkor ugyan Beethoven kapott megbízást az ünnepi nyitány elkészítésére, de az első magyar királyról szóló színdarabbal nyitották meg a színházat, nem pedig Goethe, Schiller vagy Lessing művével. Igaz, a darabnak Kotzebue a szerzője, de ezúttal a témaválasztás a fontos. S még egy tényre szeretnénk felhívni a figyelmet. Hogy az olykor irigykedve, máskor ellenségeskedve emlegetett német színházak hazai témájú színműveket, a hazai történelemből merített drámákat játszottak, ez bátorítást jelentett az anyanyelvű társulatoknak, egyben az üyen témájú művek felértékelődését is, s a nemzetiesített változatok készítésére újabb ösztönzést. S míg az anyanyelvű színjátszás első évtizedeiben különösen fontos helyet foglalnak el az adott színháztörténetben Kotzebue magyar, illetve cseh tárgyú színművei, addig a későbbi korszakban Grillparzer hasonló tematikájú műveivel kapcsolatban inkább negatív recepcióról számolhatnánk be (jóllehet a szerző végzetdrámája, Az ősanya mindkét országban meglelte híveit). A nemzetiesített színművek (áltörténelmi darabok, vígjátékok) mindaddig uralkodtak az anyanyelvű színpadokon, míg meg nem jelent az a drámaíró, aki többnyire kotzebue-i nyomon elindulva, de immár több élet- és színpadismerettel képes volt új tartalmat adni a mindinkább kiüresedő lovagdrámáknak és még inkább komédiáknak. Ekkorra azonban már sokat fejlődött a közönség is, az anyanyelvű színtársulat is. Sokat, de az írók egy része szerint még mindig nem eleget. A klasszicista normatív irodalomfelfogás még mindig igyekszik meghatározni az irodalmi alkotásokra vonatkozó szabályrendszert, és a közönség tetszését, általában a sikert a magáénak mondható színműirodalom az értékhierarchia alacsonyabb fokára kerülhet csak. Ismét Goethét Kotzebue-val szembeállító nézetet képviselnek az írók (mármint azok egy része), a színpadi hatás nem tartozik a becsült tulajdonságok közé. Amikor 1814-ben Kölcsey Ferenc (aki ekkor még ugyancsak a normatív esztétika foglya) felszólítást kap, venne részt a drámapályázaton, ingerültséggel elegy kétségbeeséssel utasítja el a feltételezést, hogy bármikor is hajlandó volna szomorújáték írására. Nem ismer egyetlen magyar írót sem, aki képes volna elfogadható tragédia készítésére, állítja. (Nem sejtheti, hogy erre a pályázatra születik meg a Bánk bán, amely — igaz, átdolgozott formában — máig a nemzeti dráma hivatását tölti be, s amely a lovagdrámából és a pesti színtársulat napi gyakorlatából nőtt ki.) De nem deríti föl Kölcseyt a színjátszók színvonala sem: „képzelhetni-e nyomorultabbat, szánásra méltóbbat, mint azok". Majd kontárokként bélyegzi meg őket az írókkal együtt. „Óhajtom, hogy ne legyen