Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Bécsy Tamás (Budapest): A színészi alakítás formakérdéséről

Bécsy Tamás (Budapest): A színészi alakítás formakérdéséről Mint minden műalkotásnak, a színpadi műalkotásnak is van formája. Kíséreljük meg a színpadi mű egyik aspektusára, a színészi alakmegformálásra vonatkozóan meghatározni a formát. A filozófiai ismeretelmélet majdnem bármelyik konkretizált nézőpontjából a forma az anyagból bontakozik ki. A színészi műalkotás, az alakmegformálás szemszögéből üyen anyagnak minősül az írott dráma és annak adott alakja; továbbá a korabeli emberek közül az ehhez az alakhoz leginkább hasonló emberek benső világa és az ő testi megnyilatkozásaik; valamint az adott színész benső világa és testi mivolta. (Benső világon ennek teljességét értjük: a külső világhoz való mindenfajta és mindenféle tartalmú viszonyt, a karaktert, az öröklött tulajdonságokat, beépült ismereteket, s egyéb tartalmakat. Testi megnyüVánuláson pedig a test bármely megnyilvánulását, a küllemtől, a beszéd testi jellegzetességeitől — beszédtónus, hangszín, hanglejtés, a szavak pl. érzelmi telítettséggel való kiejtése stb. — az általános testi attitűdig mindent. Ismeretesek a különböző Hamlet -értelmezések. Képtelen bármily energikus akcióra; habozó; betegesen melankolikus; a trónbitorlót megbüntető hős; Oidipus-komplexussal eltöltött fiú; reneszánsz filozófus; az apa Szelleme által rárótt feladatot csak kényszerűségből vállaló ember; felelősségteljesen gondolkodó intellektus stb. Ezek az értelmezések a színpadi alakban realizálódnak. A színész rendelkezésére álló anyag-komplexumból más és más tartalmakat mozgósít az egyik, s másokat a másik értelmezés. És teljesen egyértelmű, hogy más általános attitűd és a test összes megnyilvánulása közül más és más fejezheti ki, teheti érzékelhetővé az adott értelmezést, mint benső tartalmat. Lényeges és jellemző, hogy ezekben az esetekben előbb van az anyag, vagyis a drámai alak és adott értelmezése, és ehhez keresik az adekvát benső állapotot és az ezt megnyüvánulttá tevő testi megnyilatkozásokat, méghozzá akként, hogy az értelmezett alak benső tartalmaiból bontakoztatják ki. Ezt így fogalmazta meg Németh Antal: ,A színész apróra szétboncolja szerepét, megvizsgálja — már amennyire megvizsgálható — Hamlet minden szavának lélektani indítékait, ezekhez hozzákeresi a megfelelő gesztust, a szavak legtöbbet mondó hangsúlyozásait, előre kiterveli a beszéd tempóját és a hang modulációját, aztán beállítja az alakot az ensemble-ba".

1 Louis Jouvet, igaz, nem a Hamlettel, hanem egyik híres szerepével, Jules Romains Knock, avagy az orvostudomány diadala címszereplőjével kapcsolatban írta: Knock „Látszólagos létét tettei és gesztusai teremtik meg (...) Azt az aprólékos, véget nem érő és fenyegető kézmosást, amely alatt Knock orvosi módszereit kifejti, egy olyan sebésztől kölcsönöztem, aki csakugyan kezelt valaha. Más orvosoktól is ellestem néhány szakmai mozdulatot. De Knockot mint Knockot soha nem láttam".

2 Az alakok ezen megformálásmódja — amelyhez hasonlókat igen sok színész írásából idézhetnénk — a naturalisztikus-realisztikus színjátszásra jellemző. A testi megnyilvánulások ezekben az esetekben egyfelől tehát a konkrét anyagból bontakoznak ki, másfelől — és ez is nagyon fontos — egyedi-egyszeri alakmegformálást, egyedi-egyszeri formát eredményeznek. Ha pl. Hamlet habozó, akkor az alakmegformálás a habozó attitűd művészi értelemben vett utánzata; ha az orvos sarlatán, akkor a sarlatánság magatartásának az utánza-