Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Pausch, Oskar (Bécs): A magyarországi német vándorszínészet történetéből

totta az „Ön", és egy április 15-i keltezésű, Bécsben írt levélből kiderül, hogy Roda lebeszéli a nőt egy irodalmi mű kiadásáról. Majd azt kéri a színésznő: „...és írjon nekem egy darabot, de jobbat, mint a Megtorlás\"

2A Április 19-én pedig egy hanyatló díva megrázó szerelmi és megbánó vallomása következik: „Ön még mindig a Roda. Én azonban más lettem — és most kiderül, hogy egykori zsenialitásom a nullával egyenlő!" Ez a vallomás, és az azt megelőző kapcsolat írásban is rögzült intenzitása bizonyossá teszi, hogy kinek szól a következő mondat Adele Sandrock életrajzában: „Mély, nagyon mély vonzalmat tápláltam szívemben, de ez velem együtt száll a sírba, és senki sem fogja megtudni, kinek szólt."

25 Roda-Roda életében Sandrock fordulópontot jelentett: „Mert aki tízezer napon át tengette életét, egyik napot a másik után, valójában csak egy napot látott. Akit azonban a sors vülámként sújtott, az egy óra alatt a legváltozatosabb történéseket élte át, s megszázszorozta életét." Otthagyta a katonai szolgálatot, csak írással foglalkozott, s azonnal, négy nap alatt feldolgozta nagy kalandját a Dana Petrovics c. drámájában. Ebben megcsalt férjnek írja le magát, aki a végén megmérgezi önmagát és feleségét — Dana-Adelét. A történelmi Magyarország területén turnézó német színházak többrétűén gazdagították az osztrák művészetet és irodalmat. Indirekt módon szól erről Adalbert Stifter 1863. június 5-én Eduard Kreibignek írt levele, amelyben utal annak linzi igazgatói periódusára: „Engedje meg, hogy köszönetemet fejezzem ki Önnek a magam nevében. Ebben a városban, ahol a művészetek tekintetében magányosnak éreztem magam, a színházban gyakran jutottam olyan felemelő élményhez, amire itt nem számítottam: gyakrabban mutatott be nekünk nagyszerű műveket, mint ahogy az egy vidéki színháztól elvárható lenne, s általában nagyon jól... Az Ön és intézménye iránt érzett tisztelettől vezérelve érkeztek ide vendégek a legkiválóbb német színpadokról, s nem átallották művészetüket nekünk bemutatni."

27 Ilyen szempontok figyelembevételével időszerűnek tűnik, hogy a meglévő anyagot szisztematikusan, összességében és nemzeti elfogultságoktól mentesen kiértékeljük. Eközben találkozhatunk meglepetésekkel is. Mészáros Emőkének a magyar bábjátszásról készült ragyogó írása — amely a Bécsben bemutatott magyar bábtörténeti kiállítás kapcsán jelent meg —felhívta figyelmemet az eredetileg német anyanyelvű Hincz-családra. Hinczék 1842-től kezdve négy generáción keresztül vándoroltak bábjátékosként Magyarországon. Szövegeik — jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban találhatók — a színházi nyelvváltás legeredetibb forrásai: a német és a magyar nyelvű darabok között találhatunk olyan kéziratokat (kb. a 19. század közepéről), amelyek német szövegeket ültetnek át — mintegy fonetikusan — magyar helyesírásra; ez egyébként interlingvisztikai kutatások kincsesbányája is lehet. Még egyszer: legfőbb ideje, hogy a magyarországi német vándorszínészetről meglévő anyagot szisztematikusan kiértékeljük, s a töredékekből végre összeállítsunk egy átfogó kézikönyvet. Az én szerény értekezéseim azt az általánosan ismert tényt igazolják, hogy — legalábbis Magyarországon — a német színház a múlt század közepétől kezdve — egyre nehezebb helyzetben volt. Annál inkább csodálkozhatunk azon, hogy éppen ekkoriban tudott jelentős ösztönzést adni nyugat felé.