Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Kolta Magdolna (Budapest): A színház szerepe Budapest világvárossá fejlődésében

nem az államhatalom szilárdságát, nem is a polgárság világbíró erejét volt hivatott felmutatni, hanem azt kellett bizonyítania, hogy Magyarországnak helye van az urbanizált Európában. Bécsben a várostervezés és városépítészet legfontosabb funkciója a hatalom reprezentációja, Budapesten a város önreprezentációja volt. Budapest, a kereskedelmi, ipari, közlekedési, pénzügyi, politikai csomópont olyan rohamos kapitalizálódáson ment keresztül, olyan gyors gazdasági karriereket tett lehetővé, olyannyira erre az egy helyre koncentrálva zajlott a kapcsolattartás a Monarchiával és ezen keresztül Európával, hogy igen gyorsan és nyilvánvalóan távolodott el egymástól a vidéki Magyarország dzsentri értékrendje és az európai, nem nemzeti gazdasági integráció világa. Az új Budapest számára viszonyítási pontul, példaképül a nemesi kúriák és parasztporták nemzeti világa helyett nem Bécs, hanem Párizs kínálkozott, a második császárság Párizsa. Budapest a világ fővárosához akart hasonlítani: az épülő körutat a bulvárokhoz és nem a Ringhez mérték, a Városligetből Bois lesz, a Sugár út, kör alakú tereivel, nyíltan a Champs Elysées párjának épült. Minden, ami Párizs levegőjét ontja, sikerre számíthatott. „Elvezetek dolgában Budapest csaknem jobban is hasonlít a Szajna melletti világvároshoz, mint bármely városa a német birodalomnak meg az osztrák Reichsratban képviselt királyságoknak meg országoknak." — tudósít kuncogós büszkeséggel a kortárs. Az 1875 előtt egyeduralkodó színházmodell önmaga elé állított világos követelménye: legyen a színház nemzeti intézmény. A Nemzeti Színház mellett e gondolat jegyében működtek a korai népszínházak is. 1875 után viszont azt látjuk, hogy a budapesti színházak nemcsak számbelileg gyarapodnak, de egyszersmind egyre árnyaltabbá váló struktúrát is alkotnak — ideológiájukban és gyakorlatukban, cél- és eszköztárukban egymástól is, a Nemzeti Színháztól is gyökeresen különbözővé válnak. Nemcsak sok, de sokféle színház született ekkoriban Budapesten. Az 1875-ig tartó periódus kulcsintézménye a színház: az elnyomás korában a magyar szó a nemzeti egység egyik leghatékonyabb kovácsolója és egyben bizonyítéka. A kiegyezéssel, az elnyomás megszűntével azonban a színház politikai intézményből színházzá lett: sokfélévé, közönsége, társadalmi presztízse, topográfiai helyzete szerint különbözővé. Az önkényuralom korában közönség és színháza viszonyát kizárólag a mecénási irodalompártolás jellemezte, az egység, az összetartozás-érzés természetes megjelenési formája volt a pártoló-adakozó mecénáskodás. A magyar színház látogatása a magyar szó őrzőjét, a Nemzeti Színházat belekapcsolta a társasági-társadalmi élet vérkeringésébe, ezzel is egységesítve a nemzeti kultúrát. Az 1870-es években azonban a színház már nem volt a magyar szó egyetlen temploma, potenciális közönsége számára a szórakozásformák egyike lett. A szalonok, estélyek, asztaltársaságok, koncertek, majálisok, lóversenyek, vagyis a társasági érintkezés és önreprezentáció egyéb formái közé sorolódott be a színházlátogatás is, elveszítve kitüntetett helyét, politikai jelentőségű tetté stilizáltságát. A színházi szakma, a színházi élet is belsőleg kezdett szerveződni, nem külső politikai meghatározottság alapján működött. A színház színházzá vált, elveszítette a hősiesség auráját. A színházbajárás motivációja megváltozásának első pillanata, a szórakozásigény, a kommersz kultúra viharos áttörése 1863-ban, a Budai Népszínházban bemutatott kánkán-tánc volt. Ez a lassan terhessé váló hazafiúi lelkesedés után nyíltan érzéki ingert nyújtó produkció szimbolikus jelentőségű: az irodalmárok sopánkodásai ellenére a hivatalos közvélemény is megbékélt vele, a kommersz győzött. A hetvenes évek mindent átható szórakozásvágyán aztán már csak némely harcos kedvű publicista rökönyödött meg: „még jó, hogy a közön-