Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZELMÉLÉT - Bécsy Tamás: A teljes színjáték-Mű és ontológiai egyneműsége

hiszen ezek a jelek alapozzák meg a jelölt alakot. Ha ezek a jelek nem lennének benne a Műben, a Műben nem lehetne jelöltjük és jelentésük sem. A színész és a tárgyi tényezők Műbeli léte között különbség van. Ha a díszlet szobát jelöl, a díszlet valóságos mivolta és jelölt mivolta éppúgy szoba, mint ahogyan pl. a szék valóságossága és jelölt mivolta egyaránt, teljes mértékben: szék. A szék nemcsak tárgyi mivoltában van azonban ott — neki lehet menni, ki kell kerülni stb. —, hanem stílusával, színével, eredeti mineműségével is. A tárgyi tényezőknek először a jelölt tulajdonosa lesz másvalaki; a szék immáron nem a színházé, hanem a jelölt alaké. Ez a tény is ráhelyez újabb tulajdonságokat a székre. Amit a szék jelöl, az nemcsak; szék, mert jelölheti a tulajdonos, a jelölt alak foglalkozását — pl. a trónszék —, ízlését, továbbá a mű benső vüágának hangulatát stb. A szék valóságossága és jelöltje között nincs mégsem akkora különbség, mint a színész és az ő általa jelölt alak között. A jelölt tárgy különbözősége a jelölt tulajdonos révén születik meg; a díszlet, a bútor a jelölt tulajdonos jellegét, minéműségét, „életének" hangulatát stb. hordozza; ezek is jelöltté válnak. Ontológiai aspektusból a díszlet, a bútor, a kellék, a fény, a zene és a zörej valóságosan és jelölt módon létezik a Műben. Csak jelölt módon létezhet viszont minden testi sérelem, sebesülés, gyilkosság vagy bármüy halál, a lábtörés stb., hiszen ezek a maguk valóságában mind a természeti létrétegben megtörténő dolgok; márpedig a természeti létréteg valóságosan csak a színészé. A testi tényezők közül is létezhetnek bizonyos megnyüvánulások valóságosan és jelölt módon; de csak akkor, ha pl. a színész úgy sír, úgy pirul el, úgy izzad stb., hogy ez egyben az alak sírása, pirulása, izzadása is. A színjáték-Mű tehát a színpadon van, ami azt jelenti, hogy a színpadon egzisztál, de nem a színpadnak, hanem a valóságosan ott lévő jeleknek az anyagiságában, illetve ezáltal létezik. A színjáték ontológiai tényállása, hogy a Műfce/i valóságosan és minden meghatározó módon a színész alakmegformáló jelei és az alakok közötti viszonyok léteznek; amely utóbbinak egy jelentős szegmentumát a dráma írja elő. Minden további valóságosan és jelölt módon létezik. (Kivételek az előzőekben említett testi tényezők). Azt, hogy mi által lesz valami a színpadon jel, ontológiaüag akként kérdezhetjük, hogy mi által válik valaki-valami a Műalkotás benső vüágszerűségében létezővé. A színjáték-Mű ontológiai egyneműsége ugyanis akkor valósul meg, ha a Mű minden egyes elememozzanata azonos törvényszerűség által válik a Műben létezővé. Már az előzőekben utalnunk kellett arra, hogy a jelölt, a felidézett alakok az egymáshoz való viszonyukban válnak létezővé. Ez a tény centrális törvényszerűséggé teszi a jelölt alakok közötti helyzetet; az alábbiakban ezt bizonyítjuk a tárgyak, a kellékek stb. vonatkozásában is. A színházszemiotikusok is a színésznek tulajdonítanak centrális szerepet. J. Veltrusky írja, hogy a néző a színész alakításában a nem az alak megformálása céljából megjelenő mozzanatokat is jelként értelmezi. Pl. az x. színész saját járásmódját, hangszínét, automatikus reflexeit stb. Ezek a megnyüvánulások az alakmegformálás céljából produkált jelekhez a reális élet jellegzetességeit teszik hozzá. Ez teremti meg azután „azt a kényszert, azt az erőt, amely kikényszeríti, hogy minden jelentés a színészen összpontosuljon".

18 A jelelmélet szerint a jelentések a színészen összpontosulnak; az ontológiai tényállás szerint azonban a színészek által jelölt alakok közötti helyzet teremti meg a jelentéseket.