Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok

hazatérő fiú fogja talán befejezni az alkotást. így huny ki a vágy, így nem ér célba János mester keresése. Képeken át ível ez a motívum, s csak a befejezésben oldódik föl a művésztragédia beteljesülésekor. Hyen módon követhetjük végig a jog és a törvényesség motívumát is. Ez a fajta drámafejlesztés éppen nem epikus, nem az elbeszélő részek telepednek rá a konfliktusra (alig találunk benne például monológot), éppen ellenkezőleg, a dialógusok Baránszky Jób László által emlegetett tökéletesre csiszoltsága az állandó drámai készenlétet bizonyítja. Más kérdés, hogy a mívesen megformált mondatok a szokásosnál több nézői-olvasói figyelmet igényelnek. S minthogy a szereplők mondatai olykor a másik figura szavainak ismétlései, az apró, de lényeges eltérések viszik előbbre a történést. Mert minden (már idézett és még fölös bőséggel idézhető) dialógus önmagában is dráma, így inkább azt róhatjuk föl, hogy viszonylag kevés a megnyugvási pont, állandó a feszültség. Márai nem archaizálással éri el, hogy történelmi színműként is elfogadható legyen A kassai polgárok, hanem emelkedett, de nem patetikus, viszonylag kevéssé stilizált, de hangsúlyozottan képszerű nyelvvel. Ez a képszerűség mindenekelőtt a szereplők, a Város,

77 a történés által megtestesülő jelképek révén érvényesül. Úgy is összefoglalhatjuk A kassai polgárok mondandóját, mint arról szóló drámát, hogy egy történelmi korszakban senki nem maradhat meg annál, amihez valójában ért, amiben betöltheti a számára kijelölt helyet, amelyben önmaga legjobb vonásait kibontakoztathatná. Le kell mondania a küldetésről, „művünkkel s önmagunkkal szemben is méltóan" kell viselkedni. Ez a külső események hatására kifejlődött belső indíték emelhet magasra művészt és polgárt, „vannak helyzetek, amikor az ember sorsa vállalásában müve és maga fölé" magasodhat.

78 Olyan korszakban írta Márai Sándor drámáját, amely „műfaj nélkül" maradt, s az, aki így marad, „elromlik, megrohad, — ember, város, társadalom vagy vüágrend". Olvasva a Márait támadó szélső jobboldali sajtót, lehetetlen nem igazat adnunk írónknak: „A szavak elvesztették igazi értelmüket, s ugyanakkor torz és gonosz erővel átváltoztak valósággá."

79 Márai, az író, a nemzet színpadáról szólt szép szavakkal, jelképekkel, amelyekben megidézte álmát a jog és a becsület Városáról, arányosan szerkesztett műben intett, óvott: a harmóniát, a műveltséget, a munkát meg kell védeni az alattomosan reánk törő ellenségtől. S ha leégett a régi templom, közös akarat építsen „hatalmasabbat, mint a régi, méltóbbat Istenhez és a hívő emberekhez. Templomot, melyen nem fog az idő s a tűz és megáll a századokban." 1942-ben még akadt némi remény, hogy Márai szavai nem csengenek el a függöny legördültekor. Tamás érsekkel ezért áldatta meg a polgárok igyekezetét, a maga hívő szavait kölcsönözve: „Amit a végzet rombolt, építse fel az ember." A történelem úgy akarta, hogy 1942-ben jelképekből épült magyar katedrális hirdesse a magyar szó szépségét, értelmét, dicsőségét, a Kassa polgárai és a kisebbségi politikus előtt hódoló Márai-mű, A kassai polgárok .