Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Székely György: Adatok és emlékek Az ember tragédiája 1942. évi nemzeti színházi bemutatójáról
„két-két változó, jelképszerű" vetített háttere sugallja. Vagyis: a szcenikai megoldások mögött mindig eszmei-esztétikai állásfoglalás rejlett, és ez biztosította a megvalósítás vizuális egységét. Mindezek ismeretében érdemes közelebbről is megvizsgálni az 1942-es, új „középváltozatot". Rendező- vagy súgópéldány ugyan nincsen a közgyűjteményekben, de Fábri díszleteinek színpadi fotósorozata megvan. A megoldás valóban középváltozat, nem csak a már említett (a látványos, illetve a kamaramegoldás közti) értelemben, hanem abban is, hogy a tervező „ a képeket következetesen középre komponálta". Ezáltal egy láthatatlan, de állandóan érezhető „mérleghelyzet" alakult ki, amely a műben érvényesülő eszmei-történelmi erők feszültségét, arányait volt hivatva és volt képes szcenikai eszközökkel közvetíteni. A vertikális és horizontális blokkok különböző változatai 16 alakultak így ki, egyszerre mutatva azonosságokat és különbözőségeket. Lévén ez idő tájt a Nemzeti Színház tagja, módomban állt 1942 tavaszán-koranyarán részt venni néhány előkészítő megbeszélésen a Tárogató úti villa kertjében. Ezek lényege — emlékezetem szerint — abban állt, hogy a vertikalitásnak kellett képviselnie a transzcendencia különböző megjelenési formáit (arkangyalok; istenségek: a Fáraó, Athéna, Bacchus; szellemi mozgalmak: teológia, asztrológia, forradalom; gazdaság, utópia), a horizontális elemek a szekuláris-evüági tényezőket ábrázolták: földgömb, barlang, trónemelvény, heverők, pad a lugasban, vásári bódék, tudóspult, falanszterrács, jégtáblatömb. Emellett a két szélső lógó, Németh Antal meghatározása szerint, kifejezhette az Egyén és Tömeg ellentéteit (IV-V-VI. szín); a vertikális és horizontális blokkok ütköztetése (X-XI-XII. szín; az eredetiben XI-XII-XIV. szín) a „szabad verseny anarchiájának ál-»rend«-jét és a falanszter alrendjének elfojtott anarchiáját" volt hivatva ábrázolni. 17 Mindezt Fábri igen egyszerű, nagyvonalú, magas képzőművészeti színvonalú, könnyen kezelhető emelvény- és lógórendszerrel oldotta meg. Voltak a koncepciónak hiányosságai is. Mindenekelőtt az, hogy éppen a szerkezetistilisztikai egység következetes végigvitele, szuggesztivitása egybemosta a mű „isteni" keretét (tehát az első és utolsó színt) az „álomképekkel", elhalványítva ezzel a madáchi szerkezet egy lényeges elemét. így az előadás négyszer három képre oszlott, amelyhez rövid kiegészítésként járult az eredeti XV. szín. A három szünet beiktatása kétféleképpen hatott: egyrészt kisebb szellemi megterhelésre késztette a nézőket, másrészt azonban többször szakította meg a nagy összefüggéseket, elsősorban az álomképek folytonosságát. Visszatérő hiányosság volt Németh rendezéseiben a második prágai szín és az űrjelenet elhagyása. Ezt a hiányt a kritika mindig kifogásolta, annak ellenére, hogy a megoldás nehézségeivel, néha visszás hatásával (a „repülés" megoldása) rendszerint ők maguk is tisztában voltak. Összegzésként mégis azt állapíthatjuk meg: kár, hogy ezt a rendezést szinte elsodorta a történelem, mert a Tragédiát ezzel a megközelítéssel (bizonyos belső szerkezeti elemek szerencsés kiemelésével és újszerű szcenikai-képzőművészeti megfogalmazással) valóban sikerült kicsit kimozdítani az évtizedek alatt konvencionálissá vált formák közül.
