Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Rajnai Edit: A festő és a színész a színpadon (Márkus László és Góth Sándor egy-egy rendezése a Magyar Színházban, 1910-ben)

felv. 1. jel.). Mindegyik bejegyzés a szerepet alakító színészhez kötődik. A néhány mondattal vagy egy-két jelenettel színen lévők egyáltalán nem kapnak írásban is lejegyzett utasítást. A figurára vonatkozó és a színésznek címzett utasítás csak a Papp Mihály (Rimanszki), Fábián Célia és Csiszér Artúr (Turek) formálta alakok mellett olvasható (I. felv. 1. 12., 19.) jel. Közülük Papp Mihály a Magyar Színház megbízható, de nem vezető művészei közé tartozik, szinte minden darab középszintű szerepeinél megemlítik a színlapok. Fábián Célia és Csiszér Artúr a Király és a Magyar Színházban egyaránt bőven fellépő epizodisták, a hölgy szobalányokat visz színpadra, Csiszér kisebb súlyú komikus szerepekben jeleskedik. Máli szerepe ezzel szemben nem egy-két szavas cselédszerep, az instrukciót tartalmazó jelenet éppen a szobalány-Ornstein páros „nagyjelenete". A főszerepeket alakító színészek, Törzs Jenő (Kenderessy), Forrai Róza (Ezredesné), Z. Molnár László (Vincenza) gesztusra,lélekállapotra vonatkozó, nyomon követhető utasítást nem kapnak.

25 Helyenként azonban a helyzetben rejlő poén is leírat néhány szűkszavú utasítást, így a Körmendi Jánosnak, Fábián Céliának és Huszár Károlynak szóló, az ezredesné belépésekor életbe lépő „haptákban" vezényszót az I. felvonás 5. és 14. jelenetében. A színpadon egymást követő képek sorozatát összekapcsoló rendezői utasítások hiánya a rögzítés elhanyagolhatóságát jelzi, s arra utal, hogy Márkus a produkció színpadi képeken kívüli részének kidolgozásakor nem a színészek aprólékos instruálására törekszik, ez az összjáték megteremtésének csak felszíni eszköze. Az előadással foglalkozó kritikák kiemelte összevágó és fergeteges tempójú játék

26

, amely e korszakban a Magyar Színháznak nem csak ezt a produkcióját jellemzi, úgy tűnik, nem a példány által megőrzött utasításokon alapult. A Márkus elképzelte játékszellem és színészi stílus, a megjátszott alak „logikusan fejlődő érzéssorozatának"

2

' megjelenítése az érzésből közvetlenül fakadó gesztusokkal, Márkus szerint direkt rendezői utasításokkal nem, vagy csak ritkán indukálható. Ez korántsem jelenti azt, hogy nem foglalkozik a színészi játékkal, pusztán annyit, nem tartja megfelelő rendezői módszernek azt, hogy előre meghatározza és rögzítse a színész előadásbeli megmozdulásait. A Vígszínház uralkodó müsorrétege is az a két színjátéktípus, amelyet az Izabellatér említett bemutatói képviselnek: a bohózat és a vígjáték. A Lipót körúton a nézők elé táruló látvány a vígszínházi esték legtöbbjén belső teret - szalont, polgári ebédlőt, báltermet - ábrázol, a helyet foglaló közönség közvetlen környezetét. 1896-ban, amikor a Vígszínház betoppan Budapest színi világába, s a rákövetkező esztendőkben is, természetesen nem maga a színpadon megjelenített környezet jelentett újságot, hiszen ezt a főváros színházba járói számára a Nemzeti Színház produkciói már megszokottá tették. Az újdonság a naturalizmus külsőségeinek kiaknázása és felhasználása volt, az igyekezet és tehetség arra, hogy a látvány mindinkább hasonlítson, pompájában és gazdagságában is, a valóságos lipótvárosi szobákra, szalonokra, ebédlőkre. A színpadi mennyezetnek, a mennyezetről függő csillárnak, az oldalkulisszákat helyettesítő, hűségesen szobákat formázó díszletfalaknak, ajtóknak, s emellett a kiállítás gazdagságának eredménye a színpadi látvány szintjén tökéletesen diadalmaskodó naturalizmus.A Vígszínházból az Izabella térre származott Góth a Magyar Színház Bahr-bemutatójában a Lipót körútihoz hasonló környezetbe került, hiszen a darab és a Márkus által tervezett játéktér egyaránt a Vígszínház minden esti közegére utalt. A Csákó és Kalap előadásának egyes mozzanatokat nagyvonalúan nem megörö-