Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Rajnai Edit: A festő és a színész a színpadon (Márkus László és Góth Sándor egy-egy rendezése a Magyar Színházban, 1910-ben)

A Csákó és Kalap rendezői jegyzetekkel megtűzdelt szövegkönyvére tekintve első pillantásra a bejegyzések nagyvonalúsága tűnik fel. Az egyes jelenetekhez és jelenetrészletekhez tartozó rajzok a színen levők egymáshoz és a díszletelemekhez viszonyított térbeli helyzetét pontosan rögzítik ugyan, a jeleneten belüli helyzetváltoztatást és az éppen újonnan vagy újra színpadra lépő szereplők érkezését azonban roppant ritkán. A rendezőpéldány így az előadásból az egymás után sorjázó színpadi képeket őrizte meg, az egyes látványbeli egységeket összekötő elmozdulást Márkus László nem, vagy csak elvétve tartotta lejegyzésre érdemesnek. Az első felvonás 15. jelenetének legelején Lenckfeld ezredes, Máli, a cselédlány és a kisváros rendőrkapitánya látható a színpadon. A két férfiú Landiesenné őnagysága különösen sok bonyodalmat okozó szívügyeit részletezi, amikor'a szolgáló az éppen terítékre került hölgy látogatását jelenti be. Néhány másodperccel később a hevesvérű szobrásznő meg is érkezik. Jövetele célja, hogy Kenderessy kapitány balszerencsés házassági ügyében informálja az ezredparancsnokot. Az információ bizalmas, így a színen pillanatokon belül feleslegessé válik mind Máli, mind a rendőrkapitány. A jelenet szövege mellett Márkus László három bejegyzése található. Az első azt a pillanatot rögzíti, amikor Máli, miután már belépett a színre, éppen bejelenti Landiesennét. Máli megjelenése csak a szerzői szövegből ismert. A második rajzon az ezredes, a rendőrkapitány és a kikapós menyecske triásza szerepel, nyíl mutatja, hogy a rendőrtiszt udvariasan a hölgy üdvözlésére siet. Itt tehát Márkus a jeleneten belül rögzítette a színész mozgását. Arról azonban, hogy ezután a rendőrkapitány mikor és mely útvonalon hagyja el a színpadot, semmiféle információ nincs, ahogy azt sem vázolta fel a rendező, hogy Lenckfeld és az asszony mikor és hogyan került a szín közepéről a bal oldalon álló szalongarnitúrához, amelynél ülve a jelenet végéig húzódó magánbeszélgetést folytatják. Az előbbiekben kiemelt példa mellé a rendezőkönyv számos hasonló bejegyzése sorakozik. Ahogy Márkus a színpadi produkció díszletének, az előadás mozdulatlan keretének kialakításánál szükséges - de nem elégséges - feltételnek tartja a színek és vonalak harmóniáját, mindezt a résztvevő emberekre, csoportjaikra, s velük benépesített térre együtt is érvényesnek ismeri, „...a legfőbb modern princípium, hogy mindazokat a színfoltokat, amelyek a dráma menetében helyüket változtatják, s folyton változó csoportokba rendeződnek, össze kell hangolni egy tónusba a díszlettel és a kellékek színeivel... Egy jó színpad, ha bármely pillanatban megállítjuk a dráma menetét, egy színben és vonalban jól átkomponált képet fog adni, amelyben érvényesülnek mindazok a törekvések, amelyek a modern piktúrát áthatják, és amelyhez ugyanazzal az esztétikával közeledhetünk, mint a modern piktorok festményeihez." A festészeti látásmódot tükröző gondolatokra a Csákó és Kalap megmaradt rendezőpéldányában nemcsak a színpadi állásváltozás lejegyzésének hiánya rímel, hanem a felvonások második fele tíz-tizennégy alakot összefogó csoportjainak rendkívül pontos rendezői kidolgozása is. Az első felvonás 22. jelenete, a tisztek tisztelgő-felsorakozó bemutatása, csak ujjgyakorlat a második felvonás hajszálpontosan tervezett képeivel összevetve. A második rész a 16. jelenettől kezdve végig szinte majdnem csak ilyen tablókat rögzítő bejegyzésekből áll. A 17. jelenet éppen tíz tablószerű képet számlál, egyetlen rajz