Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Rajnai Edit: A festő és a színész a színpadon (Márkus László és Góth Sándor egy-egy rendezése a Magyar Színházban, 1910-ben)

A második felvonás szerzői utasítása már bővebb információt nyújt a szóban forgó tiszti étkezőről, mint az első elé írt rövid mondat. A részletesebb leírás azonban valójában csak a járások, ajtók megjelölését tartalmazza, s ezen túl néhány apróbb díszletkiegészítőt sorol fel: „csataképek, tisztek portréi, trófeák."

16 A rendezőpéldány tanúsága szerint a Magyar Színház előadásának második felvonásához Márkus László két díszletrajzot készített. A darabszöveg közti befejezetlen, áthúzott vázlat a litografált példányban áthúzással őrződött meg. Csupán annyiban tér el a végleges változattól, hogy bútorállása szakít az első felvonás szimmetrikus és levegős, a színpad közepén üres játékterével: a három bútorgrupp közül az egyik a rivalda előtt, majdnem a szín közepén helyezkedik el. A második variáció téralakításában az első felvonás bevált gyakorlatához tér vissza. A díszletfalak mentén felállított asztal-szék csoportokhoz, amelyek a színtér közepét üresen hagyják. Az ok ugyanaz, mint amely az első rész vizuális alapját diktálta: a felvonás második felében (17-21. jelenet) a bohózat népes szereplőgárdája teljes egészében a színpadon tartózkodik. A harmadik rész helyszíne és történései más szcenikai problémák megoldására ösztönöznek. A történet folytatásának színhelye „szabad térség egy dombon... a fenékre való kilátást nem zárja el semmi".

17 A feladat a „szabad térség" megjelenítése, ez az, amely a korszak rendezőinek és díszlettervezőinek alapvető technikai és művészi gondot jelentett. A hagyományos megoldás a háttérfüggöny, amellyel távlatot, eget, felhőt, messziről tetsző épületet, hegyet-völgyet ábrázoltak, a háttérfüggöny előtt, abba optikailag beleolvadó díszletelemek voltak. A háttérfüggöny stílusa elképesztően hasonlított a festészeti akadémiák tájképeinek stílusára. A festett háttér kontúrjai és tónusai jól elkülönülnek, a megteremtett kép azt ábrázolta, amilyennek a néző és a berendező ismeretei szerint lennie kellett a tájnak vagy a háttérnek. Az eszményítő háttérábrázolás a valósághoz tapadással párosult, s a háttérfüggönyön az elképzelt táj minden apró részlete látszani kívánt. A nézők elé táruló látvány így a plasztikus díszlet-elemek valósághoz tapadó és a háttérfüggöny valósághoz tapadó kétféle matériájából komponált színpadi kép volt. Márkus László a Csákó és Kalap utolsó felvonásának díszletét a darabszöveghez való ragaszkodás és a „szabad térség" színpadi valósághoz hű ábrázolásának szem előtt tartásával igyekszik kialakítani. Azt, ami a szövegkönyv díszletleírásából feltétlenül szükséges, tehát ami a felvonás folyamán a szövegben is szereplő tényleges akcióhoz kapcsolódó játéktérként vagy játékelemként szerepel, mind elhelyezi a színpadon. így a szín jobboldalát, kissé féloldalról a fogadó épületének főfrontja zárja le, a megfelelő számú ablakkal és franciaablakkal, a fogadó főhomlokzata előtti emelt rész nézőtér felőli oldalánál kerti asztal látható két székkel. Ugyanígy helyezi bele a képbe a padot, amely az előbbiekkel ellentétben a felvonás eleji utasításban ugyan nem szerepel, de a szövegközti utasítások szintén játékhelyként említik (10., 12., jelenet). A darab szövegére alapozott díszlettervezés mellett azonban a „szabad térség" - és „fenékre való kilátás"ból mindkettőt elhagyja. Helyette lombsátrakkal, fákkal, bokrokkal behatárolt, nem túl tágas park - vagy erdőrészietet tervez, a fogadó előtti tisztást, amely arányos a színpad optikai lehetőségeivel. Az elképzelés technikai megvalósítása plasztikus díszlettel, erdőívekkel, lombszuffitákkal történik. A díszletrajzon szereplő két szuffitasor azonban nem a sokat kárhoztatot, történethez, hangulathoz nem kapcsolódó világítástakaró, hanem eleme a színpad baloldalát elfoglaló erdődísz-