Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon II. (1841-1941)

színpadi munkáiban is fellelhetők és ellentmondanak Goldoni korszerű realizmusának, reformszellemének. Az egyik ilyen jellemző a commedia dell'arte mozgalmasságának, a játék tempójának, dinamikájának abszolutizálása, számos sztereotip, olykor közönséges gesztus ismétlése. A másik felfogás az életkép jelleget, a hiteles légkört hangsúlyozza, amelyben a porcelán babákra emlékeztető figurák gáláns könnyedséggel,a rokokó külsőségeivel - ceremoniális üdvözlések, kecses hajlongások, legyező használata, kávézó társalgás stb. - mozogtak. Az így kialakult stilizáló játékosság öncélúan bűvölő fogásnak bizonyult, és háttérbe szorította a történet emberi igazságát. Ezekből a tényekből a rendező szöveget értelmező, átalakító és játékot irányító szerepének további erősödésére kell újra figyelmeztetnünk. Már Hevesi rendezéseinél emlékeztettünk arra, hogy a komédiák színrevitelénél a játékosság, a rögtönzött komédia mozgalmassága, tehát a teátrális megoldások fontos szerepet játszottak. Nyilvánvaló, hogy a teátrális elemek harmonikus rendezése, a gyors jelenetváltásoknál a színpadi masinéria és az együttes színészi játék összehangolása mind bonyolultabb feladatot jelentett, egyetlen irányító-rendező fejet és kezet igényelt. A rendező kezébe tehát mind nagyobb hatalom öszpontosult. Erre utalt Schöpflin a Hazugról írt, korábban már említett kritikájában, amikor megállapította: „Ezt az előadást nem annyira a színészek játsszák el, mint inkább a rendező és a színészek önfeláldozóan hajlanak a rendezői kéz mozdulatai szerint." Határozottan szót emelt a jelenség ellen Kárpáti Aurél, amikor ugyancsak a Hazug kritikájában megállapította, hogy a legmodernebb rendező sem függetlenítheti magát a költőtől - akit minden körülmények között szolgálnia kell -, hogy szövegét önkényes applikációkkal gazdagítsa. Kezdetét veszi tehát az a máig le nem zárt vita, amely a szerzői szöveg autonómiáját és a rendezői beavatkozás jogosultságát illeti. Esetünkben a két jeles kritikus a szöveg tiszteletét kéri számon a rendezőtől, és elzárkózik attól a gondolattól, amely szerint a színház maga az előadás, a szerző drámája ehhez csupán előkészítő mozzanat. A mai értelemben vett rendezői színház e korai jelentkezésére érdekes példaként kínálkozik a Két úr szolgája Max Reinhardt által rendezett előadása, főszerepben a Thimig-család tagjaival, amelyet az osztrák társulat vendégszereplése során - 1931. május 7-10. - ismerhetett meg a budapesti közönség. Reinhardt kifejezetten a commedia dell'arte stílusában, a szecesszió dekoratív külsőségeihez is folyamodva állította színre Goldoni játékát, amelyben a stilizálás, a derűs, könnyed galantéria és Hermann Thimig virtuóz játéka volt a meghatározó elem. A színész az „arte" kelléktárából merített, amikor összerágott kenyérbéllel pecsételt le egy levelet úgy, hogy tótágast állva a fejével nyomtatta le a borítékot. Kosztolányi Dezső az előadást méltató írásában

63 nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a naturalizmus ideje lejárt, a teátrális elemek szerepe erősödik. Megállapította, hogy a művészi alkotás, tehát a drámai szöveg éppoly ürügy a rendezőnek, mint a költőnek a nyers élmény, majd hozzátette, hogy ma már a színházi alkotó nem arra törekszik, hogy a csalódásig híven utánozza a valóságot, hanem arra, hogy a színpad és a nézőtér között a képzeletbeli falat lebontsa, és a közönséget ráébressze arra, hogy amit lát és hall, nem a valóság, hanem játék. Reinhardt ezt a leleplezést azzal is fokozta, hogy a színészeit a széksorok között vonultatta fel a színpadra, és a játékteret velük díszleteztette be. Reinhardték előadásának hatása már a következő években, így például Pünkösti