Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

FÜGGELÉK (Dráma- és színháztörténeti dokumentumok) - Örkény István levelei Sulyok Máriához (közli: Radnóti Zsuzsa)

Kedves Mária! 1972. november 8-án A Televízióban lejátszották nekem a „Mikor van a háborúnak vége?" című kis jelenetet és még mindig hatása alatt vagyok. Az a 3 oldalas szerep felér egy 3 órás színészi remekeléssel. A végén, amikor belekapaszkodik egy reménytelen reménykedésbe, maga egyszercsak elmosolyodik. Ha létezik a világon halhatatlan mosoly, hát ez az. Köszönöm szépen, a régi szeretettel és csodálattal Örkény István 2. Édes Máriám! Azt hiszem, hogy a mai próbán

3 egy olyan nagyszerű fordulatnak voltam tanúja, hogy minden tanácsadás csak zavaró lehet, és jobb lesz rábízni a maga nagyon érzékeny művészi ösztönére a szerep további csiszolódását. Legföljebb egy egyszavas szövegváltozást javasolnék annak érdekében, hogy mi magát végtelen magányában és nyomorúságos sorsában igazán megsajnálhassuk a Járt itt valaki? kezdetű monológjában. Javaslom, hogy a vége ez legyen: Özvegy Bókomé mindent lát, mindent hall, mindent tud. A spiné ugyanis, ha maga mondja magáról, degradál és ellenszenvessé teszi magát. Pedig maga elejétől végig ugyanolyan rokonszenves hősünk mint a többiek. Igaz, hallgatózik, feljelent, de ezt is azért teszi, mert a vasútért már nem tud egyebet tenni. Emiatt úgy vélem, hogy amikor maga a hallgatózás módját el mondja Pálnak, azt is minden indulat és bűntudat nélkül tegye, mintha egy mosógép működéséről lenne szó. Hiszen magánál egy repedés van, a szomszédban viszont - ők megengedhetik maguknak - egy lehallgató készülék. Nálunk ez így szokás. Persze, mint minden ebben a darabban: ez is a vasútért van, tehát a magyarázat tárgyilagos ugyan, de belső fűtöttsége mégis megvan. Ügy érzem, alakításának az a legmegrendítőbb része, amikor harmadik férje haláláról és az idegorvosról beszél. De a Járt itt valaki ugyanilyen szívszorító szöveg, és ugyanilyen előadásmódot kíván, míg csak szóba nem kerülnek a fiatalok. Ott már föltörhet az indulat. Amint látja, nem adok tanácsot, illetve nem akartam, csak valahogy belejöttem. Es ha már ennyit összehordtam, még arra kérem, hogy a szédelgéseket fogja vissza egy kicsit, mert akkor is elhisszük, ha egy mozdulattal a legközelebbi keretet megfogja, vagy a partner csuklóját fogja meg. Itt a kevesebb a több. Hasonlóképpen ezt a kevesebbet ajánlom annál a két mondatnál, hogy hogyne tanult volna, csak azt nem kérdezi senki, hogy mit, és Hallják? Botanikát! Ezt is (hogy ne degradáljuk magát!) egyszerűbben, őszintébben, igaz féltéssel kellene mondania, aminthogy azt szeretném, ha őszintén sírna - saját maga sorsát el siratva! - a Szegény drága jó kalauz úr kimondásakor. Ilyen hosszú lesz egy levél, amelyben nem adok tanácsot. De egyik napról a másikra úgy magára talált, hogy azt hiszem, amit itt leírtam, már csak a megtörténtet értelmezi. Hódolattal és kézcsókkal Örkény István