Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)
DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor Kalandja
mindannak megkoronázása, amit eddig tett. (Nyitva marad: szerelmében mennyi az őszinteség, a hiúság és a tiszta érzelem.) Az orvosnő, dr. Pálos Eszter sem különbözik a többiektől. Beleilleszkedik abba a világba, amelytől nem kapott sok jót, amelytől nem várhat immár sok jót. Boldog alig volt, fellángolása dr. Zoltán iránt utolsó kísérlete, hogy áttörje magányosságát. S bár figuráját Márai viszonylag kevés színnel festette föl, igencsak hálátlan szerepet kínálva a színésznek, Makay Margit képes volt arra, hogy a sivár szöveg elmondásával érzékeltesse az orvosnőben elhamvadni készülő belső szépséget; az ifjúságtól búcsúzó, de az életet megragadni vágyó asszony vívódását. Mert az ő tragikai vétsége ugyancsak a perspektíva szűkítésében jelölhető meg, önnönmaga túlhangsúlyozásában, vagy mint írtuk: szerelme mohó birtoklásvágy, de megalkuvás is; mindent lebíró életvágy, de megelégedés a maradék érzelmekkel. Ezt azonban maga az orvosnő mondja el, illetve a dr. Zoltánnal való páros jelenetében utal rá, de drámai akcióból ez nem derül ki. A tudatos író teljességre törekvése indokolja, kevéssé a színmű belső logikája. Ami azonban menti Márait, életmüvének egyik fontos motívuma: a halálos betegség vagy az utolsó pillanatok szorításában élők rádöbbenése: a halál előtt még egyszer lenni; ami eddig történt, az csak előjáték, most következik az igazi. A Kaland szereplői közül a halálos beteg Anna és a betegséget fájdalmasan diagnosztizáló professzor jutnak föl a halál hegyére, Anna öntudatlan lázadása és a professzor tudatos belenyugvása jelzi az elfogadhatatlan elfogadását. A belenyugvás is, a lázadás is azonban alig több, befejezése egy rosszul játszott szerepnek. Az orvosprofesszor elfogadta a társadalom, a társaság szabályait, nem kevésbé eszerint viselkedett Anna. Ez követelte meg a lemon- dást a legfontosabbról: az egymással való törődésről, az egymás meghallgatásáról, a másik helyzetének megértéséről. Mivel a professzor azzal áltathatta magát, hogy hivatása, gyógyító küldetése fölmenti minden más - szerényebben, közvetlenebbül emberi - kötelessége alól, munkájába temetkezve rossz és kései pillanatban döbben rá mulasztására. Anna viszont a reprezentálásba, a fénybe fáradt bele, mint írtuk, ürességben érzi magát, a népes gyülekezetben is nagyon egyedül van. Ez a két magány többé nem tud találkozni, marad a kezdet szépségének emléke, mivel az újrakezdés lehetetlenné vált. A betegség nemcsak testi gyöngeség, hanem az emberi szervezet elfáradása is. Márai Sándor már írta színművét, amikor kezébe került egy statisztikai adat. Budapesten (1939-ben) az összes halálozások 11 fűz ehhez kommentárt: „ ...nincs külön szívbetegség s nincs külön másféle betegség: csak egészség van és bukás, az egyensúly megbomlik a lélekben, s aztán következik a másféle baleset..." 35 Valami ehhez hasonlót diagnosztizál a professzor, felesége röntgenképét látva. Ami Márait igazán izgatta: az emberi kapcsolatok elszegényedése, az őszinte szó, a megértés hiánya, az egymásra figyelés helyett az egymás mellett elhangzó beszélgetések konvencionalitása. Márai figuráinak betegsége mindenkié, az önző, mohó, törtető és elgépiesedett világé, amely bukásra van ítélve. „A világ telítve van jogtalan igénnyel és hamis becsvággyal, nincs öröm már, csak szórakozás, nincs érlelés, csak erőfeszítés, nincs belátás és alázat, csak fogcsikorgató fegyverszünetek." A jogtalan igények és hamis becsvágyak lázában égő emberek szem elől tévesztik az egészet, szűk körükből nem pillantanak ki. Egy másik, korábbi újságcikk egyértelműen adja tudtunkra ennek a hanyatló-fáradó emberiségnek bajait: „Az egészet kellett megérteni, mindig és egyszerre, az egészséget és a betegséget, a hiányt és a következményt, az életet és a
