Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)

DRÁMATÖRTÉNET - FRIED ISTVÁN: Varázs - harmincnyolcszor. Márai Sándor színműve

otthontalan marad a földön. A művészetben halálveszély van". És: "Csak a művész látja a csodálatosat ott is, ahol a többiek nem látnak semmit." S ez az Estella, aki két világ között áll, aki nem tud megszabadulni a kaland vonzásától, de aki magával viszi a Krisztiánból sugárzó jóság emlékét, legalább oly mértékben drámai hós (mint ahogy Maharama nem az!), mint maga Krisztián. S így alakul ki a Varázs

ban a drámai erőtér két pólussal, amely az egymást kizáró eszmék egymással ellentétes sarkpontja, s amelynek közepén a vonzás tárgya. E különféle vonzások erősödése, gyengülése adja a színmű ritmusát, a dialógusok (Márai nagy erőssége) erejét, ez kölcsönöz feszültséget a darabnak, amelyben a történésekről áttevődik a figyelem az emberi megnyilatkozásokra, az ön-leleplezésre, az eszmék harcára. Újólag figyelmeztetünk az 1943-as évszámra, amelyben Márai keserűen szemlélte az ösztönök diadalmasnak látszó előremenetelését, az igazi művészet viszszaszorulását, a földön uralkodó erőszak hódításait. Ám a Varázs csak sokszoros áttétellel szólaltatja meg a röpiratban, akadémiai székfoglalóban, újságcikkben, regényben megfogalmazott aggodalmakat. A cirkusz világa egyszerre nyit a világszínpad felé és a hagyományos bohóc-művész problematika felé: a világszínpad amúgy is allegóriákban, megszemélyesítésekben fejezte ki alapvetően morális célzatát, a cirkusz világában pedig az öngúnynak és az érzelemnek, a művészetet torzító tükrön át szemlélő magatartásnak és a fájdalmas líraiságnak egyként lehetséges helye, vala32 miképpen Kosztolányi verse, az Esti Kornél éneke cseng ide, a mélység sekélységének, a sekélység mélységének paradoxonáról, a félreértett lírai-költői szándékokról, a költészet "halálveszély" érői. S ha Ajtay Andor meghatottan játszotta Krisztiánt, akkor emlékezetesen szép orgánumán valóban modorosságként hatottak az egykorú Márai-művekből is ideidézhető szentenciák, és nem érvényesülhetett a szentenciákat kommentáló, olykor halk iróniával kísérő "rezonőr" hangja. Ebben a színműben a főszereplő, Krisztián körül forognak az események, az ő "esettanulmánya" vet fényt a művészet, a bűvészet, a szeretet, a hazugság, a szó, a könyv, az értelem és az értelem ellenesség, az erő világára. Û elbűvölni hívta magához a közönséget, az egyszerű és természetes "va-